Főkép

A nyolcadik Korongvilág regény elején a megszokottól eltérően nem tökéletesen, nem zökkenőmentesen ugyan, de minden működik Ankh-Morpork városában. A város bölcs és tapasztalt Patríciusának hála az állandóan fenekedő csoportok most egymást fárasztják, így nem jut erejük arra, hogy veszélyeztessék a közt. Egyszóval béke és nyugalom honol a mocskos és lepukkant utcákon. A tolvajok éves tervet készítenek (majd ennek megfelelően tevékenykednek), az orgyilkosok pedig tisztes iparosként előkelő helyet foglalnak el – általában ott, ahol kedvük támad leülni, és nem hessegetik el őket.

 

Ennek az áldott állapotnak persze alapfeltétele, hogy a városi őrség tagjai olyanok legyenek, amilyenek. De milyenek is ők, akik „őrjáratozni” szoktak, miközben világgá kürtölik a pontos időt? Akik gondosan ügyelnek rá, hogy még véletlenül se tévedjenek olyan helyre, ahol kár keletkezhet a testi épségükben. Róluk elsősorban az alábbi jelzők jutottak eszembe olvasás közben: buta, gyáva, alkoholista, kétes erkölcsű.

Ebből a kiváló emberfajtából (bár egyikőjük esetében ez erősen kérdőjeles állítás) már csak három példány maradt, negyedik (immáron néhai) társuk ugyanis elfelejtette a „Lassan üldözz, nehogy utolérd!” szabályt – utolérte és jól belehalt. Tragikus sorsa mérhetetlen bánatot és üres üvegeket hozott magával az őrsre. Ebbe a cseppet sem idillikus helyzetbe toppan bele a törpe tárnák mélyén nevelkedett Karott. Kibújva a szűk járatokból önként és dalolva érkezik, hogy a legférfiasabb foglalkozást válassza, ami csak létezik a világon: őr akar lenni. Önként. Önzetlenül. Ez annyira hihetetlen, hogy felveszik. Ő pedig telve jó szándékkal megmenti az utcalányt, eligazítja a vendégmunkás törpéket, s kívülről fújja az ide vonatkozó jogszabályokat.

Már éppen megszoknánk az újabb állapotot, amikor váratlanul, de nagyon szerényen belibben a képbe egy sárkány. Akinek már nem is lenne szabad élnie, hiszen fajtája réges-régen kipusztult. Vagy elköltözött. Vagy akármi, de nincs ilyen. Aztán, mintha valami eszébe jutott volna, újra feltűnik, s egyre kevésbé viselkedik úgy, mint egy gázlómadár (lásd hivatalos változat). Ankh-Morporkban tehát terjed a rettegés és az „aranyláz”, hiszen azt mindenki tudja, hogy a sárkány aranyhalmon alszik. Elég, ha valaki megtalálja a barlangját, máris gazdag ember lesz belőle. Főleg, ha nincs otthon a tulaj. A négy őrnek jut az a „megtisztelő” feladat, hogy felkutassák és elintézzék a rusnya jószágot. A nyomozásban (hová züllik a világ, ha az őrségnek ilyesmit kell csinálnia henyélés és ivás helyett) nélkülözhetetlen segítséget nyújt a szende matróna (ő hever a hátsó borítón kikötözve), aki egyébként kedvtelésből sárkányokat nevel. Persze csak kicsiket, hiszen nagyok már nincsenek. Legalábbis ez a hivatalos álláspont. De akkor ki vagy mi rombolja le az épületeket?

Ugye elég zavaros az egész? Nos, ez nem azért van, mert én keveredtem bele a mondókámba, hanem mert ilyen a Pratchett által megálmodott Korongvilág. Az a szerfölött lapos hely sosem arról volt híres, hogy egyértelmű vagy hétköznapi lenne. A sorozat nyolcadik kötetére pedig már kiforrott minden olyan apróság, ami messziről felismerhetővé teszi a szerző stílusát – hiába minden ellenállás, humora előbb-utóbb meghódítja az olvasót.

 

A menetrendszerűen érkező újrakiadás nemcsak azért fontos, mert az Őrség-alsorozat nyitódarabját is a későbbiekkel összhangban lévő fordításban vehetjük kézbe, hanem mert ennek köszönhetően tizennégy év után újra beszerezhető ez a kötet. Ami minden Pratchett rajongónak kötelező olvasmány, a humor és fantasy kedvelőknek pedig erősen ajánlott.

 

A szerző életrajza