Főkép

„Mintha egész életemet két elektromos hullám irányítaná varázslatosan: egy örömteli pozitív és egy elkeserítő negatív.” – Sylvia Plath: Naplók (részlet)
 
Egyik ismerősömnek kissé morbidan megjegyeztem, hogy holnap kezdem olvasni Sylvia Plath Naplóját, s mire a végére érek, biztos felvágom az ereimet. Ennek már bő egy hónapja. Magától értetődően a hatás nem bizonyult ilyen drasztikusnak, viszont hazudnék, ha azt állítanám, a könyv nem viselt meg.
 
Egy ideje foglalkoztat a kérdés, ki állhat az Üvegbura Esthere mögött és vajon kit rejt „Lázár kisasszony”? Jelentem, most sem lettem okosabb. Egy biztos, a naplót olvasva másvalaki bőrébe bújtam. Valakiébe, aki kereste a helyét; akinek kétségei voltak; aki sokszor a letargia nevű ködben bolyongott céltalan. Kitalált valaha is az általa épített labirintusból? Talán… már-már mintha eljutott volna a kijáratig; időről-időre mégis visszatévelyedett s egészen addig botorkált az útvesztők sűrűjében, míg végül a fonalat önkezével vágta el.
 
Az embert az első pár oldal elolvasása közben szinte mardossa a bűntudat… mintha kulcslyukon lesnénk be, ezzel ellopva, meggyalázva valaki legintimebb szentélyét, mégis engedünk a kíváncsiságunknak. Felvetődik a kérdés, megértem-e, hogy sikerei csúcsán egy boldognak tűnő fiatal anyuka miért vetett véget az életének? Nem! Ugyanakkor a könyv sorait olvasva, számos olyan gondolat merült fel bennem, melyekkel könnyen azonosulok. Talán ez a titka. Mindenki megtalálja benne a saját kötődési pontjait.
 
Szokták mondani, minden ember a maga nemében egyedi. Ám léteznek olyanok, akiknek érzékenysége már-már nem evilági; a külvilághoz kapcsolódó szenzoraikkal az átlagemberektől eltérő frekvencián rezegnek. Művészlelkek. Sylvia Plath egy volt közülük, a legérzékenyebb, legösszetettebb fajtából. Jelleme ellentmondásokkal teli. Hullámhegyről gyakorta lebucskázott, majd önön magával vívott emberfeletti küzdelmek árán ismét a csúcsra küzdötte magát. Érteni szerette volna a körülötte zajló eseményeket, kapcsolódni a többi földlakóhoz, erre tett kísérletei azonban többnyire csupán meddő próbálkozások maradtak.
 
A napló műfajának talán legszebb vonása, hogy igaz gondolatokat közöl. Plath összetett személyiségének köszönhetően a brutálisan nyers őszinteség ezúttal sem marad el. Az olvasó hol pironkodik, hol legszívesebben a fejét fordítaná el, mert szavai bizony belénk marnak. Már fiatalon foglalkoztatta a halál gondolata. A férfiakkal, szerelemmel kapcsolatos érzései is erősen ambivalensek voltak. Meg akarta tapasztalni a testi szerelmet, hogy „egy férfi birtokba vegye”, ugyanakkor féltékenység gyötörte. Mindennél jobban vágyott az elismerésre és a siker érdekében nem is adott alább perfekcionizmusából.
 
Plath-t sokan feministának tartották. A maga módján mindig is lázadt a hagyományos női szerep ellen, mégis behódolt neki. Döntésében ugyanakkor bizonytalan volt; attól félt, ha odaláncolja magát egy másik emberhez, elveszíti igazi énjét, alkotószellemén csorba esik. Éppen ezért egy hasonlóan kreatív partnert képzelt el maga mellé… aki évekkel később meg is érkezett a brit költő, Ted Hughes személyében. 1963 februárjában Sylvia Plath önkezével vetett véget életének, mindössze 30 éves volt. Öngyilkossága a régről ismert, egész életét átívelő sémának pontos mása: a kettőségé. Feltételezhetnénk, mentálisan tiszta volt, hiszen nagy műgonddal betömködte az ajtó nyílásait, hogy a szomszédos szobában alvó kicsikéit védje a színtelen szagtalan gyilkostól. Ezután mégis maga ellen fordult; fejét sütőbe hajtva magára engedte a gázt. E tettével szélesre tárta maga előtt az Örökkévalóság kapuit…

Írásai mind a mai napig sikeresek, és bármennyire nehéz is elhinni, ez talán leginkább benne tudatosult. Röviddel házassága felbomlása után írta meg az „Ariel” című verseket – egyetlen hónap leforgása alatt. Munkáit rajta kívül senki sem látta. Édesanyjának írt levelében sorai profetikusan csengenek: „Megvan, bennem van, zseniális író vagyok. Életem legjobb verseit írom, híressé teszik majd a nevemet…”
 
Az író-költőnő tizenegy éves korától egészen haláláig vezette naplóját. Férje az utolsó, végzetes év feljegyzéseit megsemmisítette, e lépéssel közös gyermekeiket akarta óvni. Sylvia fiatal lánykora óta depresszióval küzdött, ennek stációit gondolatain keresztül végigkövetheti az olvasó. Íme egy kis ízelítő: „Fenyegető istenek. Mintha számkivetett lennék egy hideg csillagon, képtelenül bármiféle érzésre, leszámítva a szörnyű, tehetetlen zsibbadást. Mintha onnan néznék le a meleg, földszagú világba. […] Mintha távolról figyelném mindezt, üvegfal mögül.”
 
A többség képtelen „agyszüleményeit” önmagának beismerni, nemhogy papírra vetni. Egy depresszióval küzdő emberről pedig azt hihetnénk, ezen gondolatokat teljesen magába fojtja. Sylvia Plath viszont nem csupán egy ember volt, hanem egy írói vénával megáldott művészember. Naplója sorai közül nem egy egyszerű világfájdalommal küzdő neurotikus képe rajzolódik ki; jellemének bonyolultsága ennél jóval hatványozottabb. Sikerének kulcsa, hogy a depressziót, mint állapotot sajátos megvilágításba helyezi. Teszi mindezt egy olyan dologgal, melyet ma már a klinikai betegségek közé sorolnak és melynek megértése és elfogadása még a 21. századi emberek számára is ingoványos talajnak számít.
 
Míg tette vitatható, tehetsége vitathatatlan. Személyisége, valamint távozásának mikéntje mind a mai napig sokat vitatott téma. Így hát az alábbi – illetve a fenti – sorokat olvasva mindenkinek saját kezében a döntés: milyen képet alakít ki Sylvia Plath-ről.
 
„Ma éjjel fél tizenkettőkor, hazafelé, a jeges levegőt nagy kortyokban erőltettem le a torkomon, bámultam a csupasz, fekete fák mögött kigyúló csillagokra, az Oriontól elállt a lélegzetem. Milyen rég, milyen régóta ügyet sem vetettem a csillagokra; de ma újra nem csak semmitmondó tűszúrások az olcsó szövetből készült pislákoló égbolton, hanem jelképek, a fény szigetei, puhák, rejtélyesek, súlyosak és hűvösek, – olyanok, amilyenekké én teszem őket.”