Sylvia Plath: Az üvegbura
Írta: Hegedűs Tamás | 2010. 12. 14.
A regény főhőse Esther Greenwood, az írónői pályára készülő fiatal lány, aki többedmagával nyer ösztöndíjat New Yorkba, ahol egy női magazinnak köszönhetően belekóstolhat a nagyvárosi életbe. Az egyébként is kissé neurotikus, továbbá neveltetésének köszönhetően az életről alkotott naív elképzelésekkel és világképpel útnak indított lány azonban képtelen beilleszkedni a számára teljesen ismeretlen világba és megfelelni az elvárásoknak. Ez csaknem végzetes következménnyel jár, mivel hazatérve Esther idegösszeroppanást kap és öngyilkosságot kísérel meg. Az üvegbura úgy mutatja be az elektrosokk-terápiával kezelt lány gondolatait, mintha csak annak kíméletlen őszinteséggel megfogalmazott naplóját lapozgatnánk.
A híres amerikai költőnő, Sylvia Plath saját életéből merített ihletet egyetlen regényéhez, amely – mint később kiderült – egyben utolsó műve is lett, a könyv megjelenésének évében ugyanis a szerző öngyilkosságot követett el. Az önéletrajzi jellegről árulkodik a történetmesélés módja is, hiszen az eseményeket, a kezeléseket és a tettek motivációit is a főhős szemén keresztül, az ő elbeszéléséből ismerhetjük meg. A nehéz téma és a depresszió bemutatása ellenére képzavarnak tűnhet, ha azt mondom, hogy Az üvegbura egy szórakoztató könyv, mindenesetre egyáltalán nem olyan ijesztő, mint amilyennek tűnik.
A szerző láthatólag nagyon ügyelt arra, hogy a legdurvább történéseket csak érzékeltesse és ez az árnyalt fogalmazás, valamint az események részletezettségének hiánya pontosan annyit szelidít a történeten, hogy az olvasót ne rettentse el.
Ugyanakkor az elbeszélés épp eléggé hitelesnek is tűnik, ami a szerző sorsát ismerve nem is csoda: tisztán érthető gondolatain keresztül az olvasó átérezheti állapotát és válaszokat kaphat a miértekre, ahogy azokat folyamatában ismeri meg. Természetesen el tudom képzelni, hogy a témához mérten lehet nyomasztó a könyv azok számára, akik erre nincsenek felkészülve, vagy nem annyira nyitottak, hogy meg tudják, vagy meg akarják érteni a szenvedő elmét, de nyilván e kíváncsiság nélkül az ember bele sem kezd egy ilyen regény elolvasásába. Akit viszont mélyebben is érdekel ez a kérdés, vagy csak szimplán nem fél ettől, az véleményem szerint találhat itt válaszokat a kérdéseire, de ha nem is tanul belőle, legalább egy szépen és érzékletesen tálalt beszámolóval lehet gazdagabb.