Főkép

Hogy jön egy harminchárom éves finn goth ahhoz, hogy Észtország szovjet-orosz megszállásának kezdeteiről és végéről írjon egy regényt? Hiszen még ha tudatos emlékei lennének is a kilencvenes évekbeli, újbóli függetlenné válásról, finn lévén akkor sem élhetett ott, nem tapasztalhatta meg a változással járó bizonytalanságot és örömet. Ám egyfelől Oksanen édesanyja észt volt, így személyes beszámolókat hallhatott a szovjet megszállás megrendítő történéseiről (ténylegesen egy ilyen történet adta a színdarabból továbbfejlődött regény alapötletét), másfelől az írónő tudatosan törekedett a korokon túlmutató témák kiválasztására és kibontására.
 
Az azonosságok kihangsúlyozásához Oksanen több idősíkban, töredezetten meséli el a történteket: egy erőszakosan szétválasztott család két, egymástól kétnemzedéknyire lévő tagjainak szenvedéstörténetét. A párhuzamokat pedig az egymást követő fejezetek végén és elején felfedezhető rokon motívumok segítségével érzékelteti szövegszerűen is – ami mára, különösen a gyorsan pergő videoklipeknek, meg számos hatvanas-hetvenes években alkotó szerző stiláris újításainak köszönhetően bevett és jól bevált módszernek tekinthető.
 
A regény gyújtópontjában Eerikfia Hans Pekk észt paraszt, a németekkel és a nyugattal szimpatizáló, a kommunista rendszerben épp ezért hazaárulónak kikiáltott szabadságharcos áll; miatta, az ő szerelméért választ két eltérő utat a szovjet megszállás idején a két nővér, Ingel és Aliide, és az ő unokája, Zara tér vissza hontalanul, hazát keresve nagyanyja nővérének házába, nagyanyja egykori otthonába. Ahogy a regény utószavában maga Sofi Oksanen is kiemeli, a két életet, Aliide és Zara életét a koroktól és rendszerektől teljesen függetleníthető szexuális erőszak egyetemessége köti össze. Végtére is teljesen mindegy, hogy a megalázás és a kegyetlen kéjvágy kielégítése kínvallatás része-e, avagy prostituáltak futtatókénti vagy kuncsaftkénti kihasználásának modus operandi-ja.

Vikingek és tatárok, szovjet-oroszok és mai stricik ugyanazon okból: hatalmuk demonstrálásának perverz, belső kényszere miatt erőszakolnak meg nőket, teszik őket elfajult vágyaik kielégítőjévé, a maguk közönséges, emberszámba sem vett játékszerévé. Az erőszak időnként nyers, leplezetlen bemutatása céltudatosan fokozza a pusztán az elnyomásból eredő tehetetlenség és elkeseredettség érzetét, ami mindvégig áthatja a regényt. Az efféle helyzetekből nincs kiút, bujdosni kell, aki pedig együttműködik az elnyomó hatalommal, az épp emiatt veszíti el az önbecsülését, és így lényegében az életét. Nincs megoldás, nem létezik jó választás, mégis küzdeni kell, még ha csupán önmagáért a küzdelemért is érdemes.
 
A megaláztatás témája mellett még egy motívum, a légy időről időre visszatérő képe tartja egyben, húzza szorosabbra a regény szövetét. Rendszeres megjelenése képzettársításokkal és átvitt jelentésekkel egyre bővülő, jelképszerűen halmozódó jelentéstömeggel ruházza fel a légy motívumát, amely – nem meglepő módon – a történet végére messze túlmutat már önmagán, és megrázó felismerésben oldódik fel. Úgy tűnik, a jelentős művek nem feltétlenül személyes élményeket dolgoznak fel; elég az alapos felkészültség, az alkotótehetség és az alkotni akarás ahhoz, hogy bárhol, bárkinek érvényeset lehessen mondani. És ugyan mi magyarok, akik hasonlóan kemény évtizedeket éltünk meg a második világháború után, talán könnyebben azonosulhatunk az eredeti sorsokkal, a kívülálló, a rosszból minden szempontból kimaradt szemén átszűrt történetből-történelemből is rengeteget tanulhatunk.