FőképDRAY WARA YOW DEE
Mind a három egy
Mert a féltékenység az ember dühe: ezért nem fog takarékoskodni a bosszúállás napján.

Mandulát és aprószőlőt, Szahib? Szőlőt Kabulból? Vagy egy nagyon ritka pónit, ha a Szahib egyszer velem akar jönni. Harminchármas, Szahib, játszik pólót, húz kocsit, elviszi a hölgyet és – szent Kursed és az áldott imámok, ez maga a Szahib! Szívem dagad s szemem örül. Sohase lészen fáradt! Amilyen jó a hideg víz a Tirahban, olyan jó viszontlátni egy jó barátot messze földön. És mit csinálsz te ebben az átkozott országban? Delhitől délre, Szahib, ismered a mondást: „A férfiak gazemberek, a nők szajhák!” Parancs volt? Ohó! A parancs, az parancs, amíg nem olyan erős az ember, hogy ne engedelmeskedjen neki. Ó, testvérem, ó barátom, mi nevezetes órában találkoztunk! Rendben van minden szívében, testében és a házban? Szerencsés napon kerültünk mi ketten ismét össze.
Veled kell mennem? Nagyon kegyes vagy. Lesz őrszoba az udvarban? Három lovam van, meg a poggyász, meg a lovászgyerek. Aztán el ne felejtsd, hogy a rendőrség engem lókötőnek tartott itt. Mit tudják ezek a síksági fattyúk, hogy mi egy lókötő? Emlékszel még arra az időre Pesavarban, amikor Kamal kopogott Jumrud kapuján – az a hencegő fickó – és elemelte az ezredes úr lovait mind egy éjszaka? Kamal meghalt, de az öccse vette át a mesterséget, s még több ló is fog hiányozni, ha a Khaibar csapat nem néz utána.
Isten békessége és prófétájának kegyelme legyen ezen a házon és mindenen, ami benne van! Safizullah, kösd oda a tarka kancát a fához és húzzál neki vizet. A lovak ott maradhatnak a napon, de tégy még egy takarót a lágyékukra. Nem, barátom, ne törődj olyan sokat velük. Azoknak a buta tiszt uraknak kell őket eladni, akik olyan jól értenek a lovakhoz. A kanca régóta vemhes; a szürke nagyon akaratos és a pej – ismered azt a tréfát a cövekkel. Ha eladtuk, Visszamegyek Pubbiba, vagy talán Pesavar völgyébe.
Ó, drága pajtásom, úgy örülök, hogy ismét láthatlak. Egész nap bókoltam és hazudtam a tiszt uraknak a lovak irányában; s a szájam egészen kiszáradt a beszédben. Étkezés előtt jó egy kis dohány. Ne gyere velem, mert nem vagyunk otthon minálunk. Ülj le a verandán, s én itt terítem le ruhámat. De először inni akarok. Isten nevében, hálát adok, hogy visszatértem. Háromszor! Ez édes víz, valóban – olyan édes, mint Seoran vize, mikor olvad a hó.
Jól vannak mindannyian és jól érzik magukat ott északon – Khoda Baks meg a többiek. Jar Khan lejött Kurdisztánból a lovakkal – harminchat darab összesen és a fele teherhordó póni –, és nyíltan megmondta a Kasmír Szerájban, hogy ti angolok küldtök puskát és pokolba külditek az Amirt. Tizenöt vám van a kabuli úton és amikor Dakkában azt hitte, hogy már biztonságban van, a kormányzó elvette Jar Khan-tól a csődöreit mind egytől-egyig. Ez nagy igazságtalanság és Jar Khan majd megpukkadt dühibe. S ami a többit illeti, Mahbub Ali még Pubbiban van, ír, tudja isten mit. Tugluk Khan börtönben ül a Kohat rendőr őrszoba ügyben. Faiz Beg visszajött Iszmail-ki-Dherá-ból az év végén és egy bokharai övet hozott neked, testvér, de senki sem tudta, hova lettél; nem hagytál magadról hírt. A Cousin-ok megint kirándultak Pakpattan mellé, hogy öszvéreket tenyésszenek a kormány számára, s Bazarban van egy história egy papról. Ohó! Piszkos história! Figyelj csak!
Szahib, mért kérdezed ezt? Ruháim piszkosak az út porától. Szemeim szomorúak a napsütéstől. Lábaim dagadtak, mert megmostam őket keserűvízben, arcom beesett, mert itt rossz az élet. Tűz égesse el a pénzedet! Mit csináljak vele? Én gazdag vagyok s azt gondoltam, hogy a barátom vagy; de te is olyan vagy, mint a többi – egy Szahib. Szomorú valaki? Azt mondják a Szahibok, adj neki pénzt. Becsületét vesztette? Adj neki pénzt, mondják a Szahibok. Valami baj van a fején? Adj neki pénzt, mondják a Szahibok. Ilyenek a Szahibok, s ilyen vagy te is, még te is.
Nem, ne nézd a pejnek a lábát. Elég baj, hogy megtanítottalak ismerni a ló lábát. Sebes a lába? Nem baj. Hát aztán? Az utak kemények. És a kancának is sebes a lába? Kettős terhet visz, Szahib.
És most arra kérlek, engedd meg, hogy elmehessek. Nagyon jó voltál hozzám, Szahib és nagy tiszteletben részesítettél, s kegyesen értésemre adtad, hogy azt hiszed, loptam a lovakat. Ha úgy tetszik, elküldhetsz Thanába. Hívj ide egy ilyen utcaseprőt és vitess el vele. Én a Szahib barátja vagyok. Ittam vizet házad árnyékában s most lepiszkoltál szemtől-szembe. Mit tehetsz még velem? Akarsz adni nekem nyolc annát,  hogy elsimítsad a sérelmet, vagy hogy még tetézzed?
Bocsáss meg, testvér. Nem tudtam, – most sem tudom – mit beszélek. Igen, hazudtam neked! Hamut szórok a fejemre – és én egy Afridi vagyok! A lovak lábai kisebesedtek az úton a Völgytől idáig, szemeim homályosak, s testem fáj, úgy kellene már az álom és szívem nehéz a gondtól és szégyentől. De amilyen igaz, hogy az én szégyenem volt, az Igazságos Istenre, Allah-al-Mumitra, az enyém lesz a bosszú is!
Ezelőtt őszinte szívvel beszéltünk egymással, kezeink ugyanabba a tálba nyúltak s te olyan voltál hozzám, mint egy testvér. És én ezért hazugsággal és hálátlansággal fizetek, mint egy Pathan. Figyelj csak! Ha a lélek fájdalmát nagyon nehéz eltűrni, egy kissé megkönnyebbül a beszédtől; és egy hű embernek az elméje olyan, mint egy kút, ha beledobjuk a vallomás kavicsát, elsüllyed benne és sohasem lehet többé látni. A Völgyből gyalog jöttem, mérföldről mérföldre, s keblemben úgy égett a tűz, mint a pokol tüze. És miért? Ilyen hamar elfelejtetted már a mi szokásainkat, e között a nép között, amelyik eladja feleségét és lányait ezüstért? Gyere csak vissza velem Északra s légy még egyszer emberek között. Gyere vissza, ha ezt az ügyet elintéztük és hívni foglak! Ott az egész Völgy tele van az őszibarack virágjával – itt nincs más, mint por és bűz. Kellemes szellő susog az eperfák között, a folyókban ragyog a hóvíz, a karavánok jönnek és a karavánok mennek s száz meg száz tűz csillog a hegyszorosban, a sátor cöveke enged a kalapácsütésnek, s a teherhordó ló vihog a teherhordó lónak az est ködén keresztül. Jó most az Északon. Gyere vissza velem. Menjünk vissza a mi népünkhöz. Gyere.

Mi az oka az én bánatomnak? Kitépi-e az ember másért, mint egy asszonyért a szívét s lassú tűzön lepényt süt belőle? Ne nevess, barátom, mert a te időd is elkövetkezik. Az Abazai-törzsből való volt az asszony és én feleségül vettem, hogy véget vessek az ellenségeskedésnek a mi falunk és Ghor emberei között. Nem vagyok már fiatal? A dér megcsípte már a szakállamat? Igaz. Nem kellett volna megházasodnom? Az igaz, de szerettem. Mit mond Rahman: „Akinek a szívébe bebújik a szerelem, ott bolondság van és semmi más; szemének egy pillantásával megvakított és szempilláival s a szempillák szőreivel juttatott fogságba, ahonnan nincs váltság, és semmi más” Emlékszel erre az énekre, mikor bárányt sütöttünk a Pindi táborban Amir üzbégjei között?
Az Abazaiok kutyák s asszonyaik a bűn szolgái. Volt neki szeretője a saját népéből, de erről az apja nem szólt nekem semmit. Barátom, átkozd meg imádságaidban az én kedvemért, úgy ahogy én megátkozom minden imádságomban a Fakrtól az Isáig Daud Sah, Abazai nevét, akinek a feje még a nyakán van, kezei még a vállán vannak, aki megbecstelenített engem, s aki miatt nevetség csúfja vagyok minden asszony előtt Malikandban.
Két hónap eltelte után elmentem Hindusztánba, Cseratba. Csak tizenkét napra mentem, de azt mondtam, hogy tizenöt napig leszek távol. Ezt azért tettem, hogy kipróbáljam az asszonyt, mert meg van írva: „Ne bízz a megbízhatatlanban!” Egyedül jöttem a hegyszorosban estefelé s hallottam, hogy egy ember énekel a házam kapuja előtt. Ez a Daud Sah hangja volt s a dal, amit énekelt: Dray wara yow dee –„Mind a három egy.” Mintha kötelet hurkoltak volna a szívem körül, s mintha minden ördög szorította volna, hogy alig bírtam már. Csendesen felmásztam a hegyi úton, de a puskám gyújtója átázott az esőben s nem lőhettem le messziről Daud Saht. Azonkívül még az is az eszemben járt, hogy az asszonyt is megölöm. Ő ott énekelt a házam előtt ülve, s egyszer csak az asszony kinyitotta a kaput, én meg jöttem közelebb, hason mászva a sziklákon. Csak a kés volt a kezemben. De egy kő megcsúszott a lábam alatt s ők ketten felnéztek a hegyoldalra, s az ember, otthagyva puskáját, elszaladt dühöm elől, mert féltette a nyomorult életét. Az asszony nem mozdult, amíg előtte nem voltam s rá nem kiáltottam: Asszony, mit csináltál? És ő nem is félt, pedig tudta, mit gondolok, csak nevetett és azt mondta: Nem nagy dolog ez, szerettem, s te kutya vagy, tolvaj, aki éjjel jön. Pusztulj! És én, mivel a szépsége még mindig megbolondított, mert az Abazai asszonyok nagyon szépek, azt mondtam: Nem félsz? És ő felelt: Nem, csak attól, hogy nem halok meg. Erre azt mondtam: Ne félj. És ő lehajtotta a fejét és én levágtam a nyakáról, úgyhogy a két lábam közé esett. Ekkor elöntött az én fajtámnak a dühe, s levágtam a melleit, hogy Malikand emberei ne tudjanak a bűnről s a testet bedobtam abba a csatornába, amelyik a Kobul-folyóba ömlik. Dray wara yow dee! Dray wara yow dee! A test fej nélkül, a lélek fény nélkül s az én szomorú szívem: mind a három egy – mind a három egy!
Még azon az éjjelen, meg se pihentem, elmentem Ghorba s tudakozódtam Daud Sah után. Az emberek azt mondták: Pubbiba ment lovakért. Mit akarsz tőle? Békesség van a falvak között.És én azt feleltem: Igen! Az árulás békessége és a szerelem, amit Atala ördög vitt Gurelbe. Háromszor lőttem a kapuba, nevettem és továbbmentem.
Ezekben az órákban, testvérem és szívem barátja, a hold és a csillagok véresek voltak felettem, szájam íze olyan volt, mintha a kiszáradt föld lenne. Nem ettem egy falat kenyeret s italom az eső volt, amely arcomat áztatta a Ghor völgyében.
Pubbiban megkerestem Mahbub Ali-t, a tudóst, aki hordágyon ült, s átadtam fegyvereimet a ti törvényeitek szerint. De ez nem bántott, mert elhatároztam szívemben, hogy meg fogom ölni Daud Sah-t puszta kezeimmel, ahogy az ember kiprésel egy fürt szőlőt. Mahmud Ali azt mondta: Daud Sah éppen most ment Pesavarba és felszedi lovait az úton Delhi felé, mert azt mondják, hogy a Bombay Tramway Company lovakat vesz; nyolc lovat házi használatra. És ez igaz beszéd volt.
Most láttam, hogy ez az üldözés nem kis dolog lesz, mert ez az ember átment a ti határotokon, hogy dühöm elől meneküljön. Meg fog-e menekülni? Hát nem élek én? Ha elfut északra a Doráig és a havasokig, vagy délre a Fekete Vízig, mindenhova követem, mint ahogy a szerelmes követi kedvesének lépteit, s ha elém kerül, a karjaimba fogom gyöngéden – bizisten gyöngéden – és azt mondom neki: Illően cselekedtél és illően fogod megkapni jutalmadat. S ebből az ölelésből nem szabadul ki Daud Sah, amíg levegő jár ki-be az orrán. Hol van a vödör? Olyan szomjas vagyok, mint egy vemhes kanca az első hónapban.
A ti törvényetek! Mit törődöm én a ti törvényetekkel? Ha a lovak veszekednek egymással, bánják is ők, hol van a korlát, és meghátrálnak Ali Muszdsid kányái, mert a hulla a Ghor Kuttsi árnyékában fekszik? Az eset a határon túl kezdődött. De ott fogom befejezni, ahol Istennek tetszik. Itt, az én hazámban vagy a pokolban. Mind a három egy.
Figyelj ide most, szívem bánatának osztályosa, s most elbeszélem a vadászatot. Pubbiból követtem Pesavarba s járkáltam föl-alá Pesavar utcáin, mint egy gazdátlan eb s kerestem ellenségemet. Egyszer mintha láttam volna, amint száját mossa a vízvezetéknél egy nagy téren, de mire odaértem, már elment. Lehetséges, hogy ő volt az és arcomat látva elszökött.
A bazárban egy leánytól azt hallottam, hogy Nowsherába akar menni. Én azt mondtam: Ó, szívem szívecskéje, meg szokott látogatni téged Daud Sah? S a leány azt mondta Hogyne. Én meg azt mondtam: Nagyon szeretném látni, mert jó barátok vagyunk s két év óta nem találkoztunk. Rejts el engem, kérlek, itt az ablaktábla árnyékában, s megvárom, amíg eljön. A leány azt mondta: Ó Pathan, nézz a szemembe! S én feléje fordultam, mellére támaszkodtam, a szeme közé néztem s istenre esküdtem, hogy igazat mondtam. De a leány így felelt: Egy jó barát sohase várja ilyen szemekkel a barátját. Hazudhatsz istennek és a prófétának, de egy asszonynak nem lehet hazudni. Hordd el magad! Én miattam ne érje baj Daud Saht.
Szerettem volna megfojtani ezt a lányt, ha nem féltem volna rendőreitektől és hogy a vadászat füstbe ment volna. Hát csak nevettem és elmentem; a lány kikönyökölt az éjszakában az ablakdeszkára és csúfolt egészen ki az utcáig. A neve Dsamun. Ha elintéztem a számadást azzal az emberrel, visszamegyek Pesavarba és a szeretői nem fogják többé megkívánni a szépsége miatt. Nem lesz többé Dsamun, hanem Ak, a nyomorék a fák között. Ak legyen belőle!
Pesavarban megvettem a lovakat és a szőlőt, a mandulát és a száraz gyümölcsöt, hogy utazásom oka világos legyen a kormány előtt, s ne ütközzek akadályba az úton. De mikor eljutottam Nowsherába, ő már továbbment s nem tudtam, hova menjek. Ott maradtam Nowsherában és éjjel egy hang szólt a fülembe, amint ott aludtam a lovak között. Egész éjjel ott röpködött a fülem körül és nem szűnt meg suttogni. A hasamon feküdtem, úgy aludtam, ahogy az ördögök alszanak s meglehet, hogy ez a hang az ördög hangja volt. Azt mondta: Menj dél felé, ott megtalálod Daud Sah-t. Figyelj csak, testvér, barátaim közül a legeslegjobb, figyelj! Hosszú ez a történet? Gondolhatod, hogy milyen hosszú volt nekem. Végigjártam lépésről-lépésre az egész utat Pubbitól eddig a helyig; és Nowsherától nem volt más vezetőm, csak a hang és a bosszú vágya.
Uttockba mentem, de ez nem volt baj nekem. Hohó! Az ember kétszer is megrágja a szót, még ha bajban van, akkor is. Uttock nem volt uttock (akadály) nekem; s a nagy sziklára csapkodó vízből is kihallottam a hangot: „Menj jobb felé!” Így hát elmentem Pindighebbe, s ezeken a napokon egészen elmúlt tőlem az álom s éjjel-nappal előttem volt az Abazai asszony feje, amint odaesett a lábam közé. Dray wara yow dee! Dray wara yow dee! Tűz, hamu és az én pihenő ágyam mind a három egy – mind a három egy!
Most messze voltam a kalmárok téli útjától, akik Szialkotba mentek s messze délre a vasútnál s a táborokhoz vezető országútnál. De volt egy Szahib a táborban Pindighebnél, aki megvett tőlem jó áron egy fehér kancát, s elmondta, hogy Daud Sah merre ment lovaival Sahpurba. Most láttam, hogy a hang figyelmeztetése igaz volt és sietve nekiindultam, hogy elérjek a Sós hegyekhez. A Dshelum megáradt, de én nem várhattam és mialatt átmentem rajta, egy pej csődört elsodort a víz és beleveszett. Az Isten kegyetlen volt hozzám – nem a dög miatt, ezzel nem törődtem –, hanem a kapkodás miatt. Amíg én a jobb parton voltam s hajszoltam a lovakat a vízbe, Daud Sah a bal parton volt, mert az én kancám patái az ő tüzének forró üszkét taposták szét, amikor reggel ehhez a parthoz értünk. De ő elmenekült. Lábai gyorsak lettek a halál félelmétől. És én rohantam dél felé Sahpurtól, mint ahogy a kánya röpül. Nem mertem oldalt fordulni, mert elszalasztom a bosszúmat, pedig ez az én jogom. Sahpurtól a Dshelum mentén haladtam, mert azt gondoltam, hogy el fogja kerülni a Recsna-sivatagot. De itt, Szahivalnál elfordultam az úton Dshang, Szamundri és Gugera felé s egy éjjel a tarka kanca nekiment a Montgomery felé vezető vasút korlátjának. Ez a hely Okara volt, s az Abazai asszony feje ott feküdt a homokban lábaim között.
Onnan Fazilkába mentem és azt mondták, hogy bolond vagyok, hogy ilyen kiéheztetett lovakat hozok ide. A Hang velem volt és én nem voltam bolond, csak kimerült, mert nem tudtam megtalálni Daud Saht. Meg volt írva, hogy nem találhatom meg se Raniában, se Bahadurgarhban s eljöttem Delhibe nyugat felől és ott sem találtam meg. Barátom, sok különös dolgot láttam vándorlásaim közben. Láttam az ördögöket lázadozni a Recsnánál, mint ahogy a csődörök lázadoznak tavaszkor. Hallottam, amint a dzsinnek hívogatják egymást a homok üregeiből, s láttam, amint az arcom előtt elmentek. Nincsenek ördögök, azt mondják a Szahibok? A Szahibok nagyon bölcsek, de nem tudnak mindent se az ördögökről, se a lovakról. Hohó! Mondhatom neked, aki nevetsz az én nyomorúságomon, hogy én láttam az ördögöket világos délben ugrálni és szökdelni a Csenab zátonyain. Hogy megijedtem-e? Testvér, ha az embernek minden vágya egy dolog felé fordul, nem fél se istentől, se embertől, se ördögtől. Ha bosszúm nem sikerül, beverem a paradicsom kapuját puskám agyával, vagy késemmel utat vágok a pokolba, s elkérem azoktól, akik ott uralkodnak a Daud Sah testét. Lehet-e a szerelem olyan mély, mint a gyűlölet?

© Hungarian edition, 2010, Metropolis Media Group Kft.