Főkép Martin Suter egy Alzheimer-kóros emberről írta első regényét – ami azonmód nagy siker lett Svájcban, s hasonló népszerűséget jósolok neki nálunk is.

A könyv igazi mélységét csak az tudja majd értékelni, akinek a családjában, ismerősei között van hasonló betegséggel, vagy egyszerűen időskori szellemi leépüléssel küszködő.
Számukra nem jelentenek újdonságot az itt leírt tünetek, a feledékenység, amikor az illető nem tudja, hol van, amikor fogalma sincs az évszámról, amikor már nem ismeri fel a családtagjait, amikor egy percre sem lehet magára hagyni, mert vagy nekivág a nagyvilágnak, vagy valami csak számára fontos ténykedésbe kezd, aminek eredménye a lakástűztől kezdve bármi lehet. Aki nem beszél, ha vannak mellette, de azonmód csacsogni kezd, ha magára hagyják, olyan embereket lát maga körül, akik nincsenek ott – és a sort bármeddig lehetne folytatni, hiszen az ilyen betegekkel minden nap történik valami, és persze mindenkinél más és más történik.
 
Egyrészt döbbenetes mindezt regény formában viszontlátni, másrészt a történetben is felvetődnek azok a kérdések, amelyekre nincsenek kész válaszok, hiszen egészen más „békeidőben háborúról” beszélni, s megint más helytállni a csatában. Merthogy a könyv szereplőinek nem csak a beteg életéről kell dönteniük, hanem a sajátjukról is:

„– Újra össze fog keverni valakivel. Még túlságosan új vagy az életében. A veled kapcsolatos emlékei az agyának abban a részében raktározódtak el, amelyik először megy tönkre. Többé nem fogja tudni, tél van-e vagy nyár, nappal vagy éjszaka. Nem fog tudni felöltözni vagy mosakodni. Pelenkát kell hordania, etetni kell. Nem fog felismerni senkit, nem tudja majd hol van, végül azt sem, ki ő.”
 
„– Szereted?
A nő eltűnődött.
– Egy évig nagyon szerelmes voltam,
– Az nem elég ahhoz, hogy öt évig töröld a fenekét.”
 
Tudom, ez első olvasatban nagyon durván hangzik, de egy-két év után ezt az állapotot csak az bírja elviselni, aki vagy ápolónak született, vagy hatalmas lelki erővel rendelkezik. Legalábbis amit eddig láttam, hallottam, tapasztaltam, az mind erre utal.
 
Suter szerencsére nem családi drámát tálal fel nekünk, a főszereplő leépülését ugyanis a krimi / thriller ellenpontozással oldja.
 
Összességében tetszett a könyv, bár a végét egészen másként oldottam volna meg – de a cselekmény és az izgalom érdekében ennél többet erről nem mondhatok.
 
Egy biztos, Suter jól ír, van érzéke a párbeszédekhez, és bár szereplői cseppet sem tekinthetők hétköznapi embereknek, mégis úgy éreztem olvasás közben, hogy a vagyoni különbségek ellenére nem sokban különböznek tőlem.
Kíváncsi vagyok, vajh későbbi könyveiben mennyit változott a stílusa, és ezt az újszerű megközelítést hogyan érvényesíti más témákban.