Főkép

Erlend Loe egy norvég író, akitől eddig három jobbára felnőtteknek szánt regény (Naiv. Szuper., Doppler, valamint Doppler, az utak királya) és ugyanannyi gyerekkönyv (mindnek a kackiás bajuszú Kurt a főhőse) jelent meg magyarul. Ezek nekem mind nagyon tetszettek, így Loe bekerült a kedvenceim közé, bár ennél jelentősebb elismerésekben és díjakban is részesült már pályája során. Ennek megfelelően nagyon vártam az új könyvét, ami nem is új, sőt, a legrégebbi: eredetileg 1993-ban jelent meg, ez volt az első regénye. Később film is készült belőle, amit nem láttam még teljes egészében, de belenéztem, és annyiból olyan, mint egy szokásosan elvont-bolond francia film nem franciás zenével. De ha jobban elmélyedtem volna a norvég filmművészetben, talán mást mondanék. Akárhogy is, jónak tűnt.
 
És a regény is jó, még ha nem tetszett is annyira, mint későbbi zsengéi. Azokhoz mérten még kevésbé kiforrott, vagy inkább kevésbé összefogott. De nagyjából minden itt van, amiért azokat megszerettem, úgyismint ironikus vagy szarkasztikus humor, sajátos központozás (talán helyes posztmodernnek nevezni, de nála ez nem annyira művészet, a szó elvont értelmében, inkább egyfajta érzékelés közvetítése, ahogy így egybe vannak írva kérdések meg mondatok, soha egy kötőjeles azt mondta, meg ilyesmik), szikár, jellegzetes stílus (amiben azért Salinger és Vonnegut hatásokat épp úgy találni, mint viking elemeket, bár utóbbiakra nem vennék mérget, viszont jól hangzik), nagy fokú érzékenység a társadalmi illetve társas viszonyokra, amiket jobbára minősítés nélkül, mégis pőre és lesújtó valójukban ábrázol, és mégsem úgy, hogy az embernek kedve támadna tőle felvágnia az ereit, vagy embertársaiét. Meg ilyenek.
 
A történet egy huszonéves fiúé, ő meséli el, mint költözött hozzá egyszercsak Marianne, és hogy alakult a kapcsolatuk. És hát a kapcsolatuk egy enyhén szürreális hullámvasúthoz hasonlóan alakul. Őszintén szólva kb. az első oldaltól azon szurkoltam, hogy rúgja már ki az ipse ezt a hülye nőt, aki csak úgy beköltözött hozzá, és ráerőltette a mindenféle hülyeségeit. De egyrészt gondoltam, hogy úgysem tesz ilyet, mert akkor mi maradna a maradék bő 180 oldalra, másrészt meg a srác is nagyon idegesítő tud lenni. Jólelkű, és nem szeret dönteni, és túl sokszor hagyja, hogy szivassák.

Azám, és ahogy haladtam előre a könyvvel, el kellett ismernem, hogy ezek ketten kb. semmivel sem idegesítőbbek, mint amilyen én lehettem különféle exeimmel a külső szemlélő számára. Ez persze lelombozó, helyenként megrázó felismerés, de jobb, ha őszinte vagyok, nem? Az vesse rám az első követ, aki maga nem követett el hülyeségeket valamelyik párkapcsolata folyamán. Emberi dolog.
 
De szóval erről szól a könyv, hogy ilyen a szerelem, és akármilyen rózsaszín is a borító (mondhatom, vérciki volt ezzel a könyvvel járkálnom), ha továbbra is őszinték vagyunk, mi, akik már keresztülmentünk ezen-azon, akkor el kell ismernünk, hogy igen, a párkapcsolataink elég ritkán emlékeztetnek a romantikus filmek és könyvek nagy, lobogó szerelmeire. Inkább tele vannak szívásokkal és szivatásokkal, nézeteltérésekkel, meg rengeteg olyasmivel, amiket elvileg normális ember nem tudna elfogadni élete párjától, aztán mégis megtesszük.

És egy kicsit arról is szól a könyv, hogy miért tesszük. Azért, mert amúgy is kib…ottul üres az életünk, főleg ha városban élünk, a nagy tömeg meg minden, és valami csak kellene bele… Van a regényben egy buli, amit ezek ketten tartanak, és teljesen veszett az ügy, amilyen fazonok ott összegyűlnek, semmi közük egymáshoz, és mégis, tessék, ezek kerülnek össze egy ilyen bulin, és alighanem ez az általános. És van még a könyvben sok úszás, horgászat, utazgatások Európa északi és nyugati felén, idilli vidéki illetve tengerparti élet, és még sok minden más, valamint egy olyan vég, ami miatt lehet, hogy páran meg akarják majd fejelni a kopasz Loe-t, vagy a főszereplőt.

 

A magam részéről szinte szó szerint ugyanarra jöttem rá x évvel ezelőtt, amivel a könyv zárul, de meglehetősen más körülmények között. Nem árulom el, mi az, de érdemes érte elolvasni, akkor is, ha utána az ember néz bután, hogy basszus, most mi van/lesz?!