Főkép

Oscar Wilde óta tudjuk, hogy a valódi kritikusok művészek, és csak nagyon, nagyon ritkán fordulnak elő ebben a világban. Személy szerint mindig is utáltam, ha valami főokos megmondta, hogy egy-egy filmről, zenéről, könyvről, képről mit kell, mit illik gondolnom, mi az, ami „értékes”, és mi az, ami a „ponyva” színvonalát is csak alulról súrolja.

Hosszasan lehetne sorolni azokat az alkotásokat, filmeket, zenéket, könyveket, amelyeket létrejöttük idején és azóta is jó néhány alkalommal besoroltak a „gagyi”, a „giccs”, az újabb „bőrlehúzás” vagy valami hasonló kategóriába.
Biztos igazuk volt a hozzáértőknek, a fanyalgóknak, akik kijelentették, hogy kár volt időt és energiát pazarolni ezekre a dolgokra – én viszont azt mondom, sokkal, de sokkal szegényebb lenne a világ egy bizonyos P. Howard regényei, vagy egy bizonyos olasz ex-vízilabdás filmes pofonjai nélkül.
 
Véleményem szerint minden alkotás értékes, ami őszinte, de legalábbis az alkotók természetes outputjának tekinthető (mentes minden pózőrségtől, divatmajmolástól, oda nem illő művészieskedéstől), vagyis az alkotás nem testidegen az alkotótól.
Ezen kívül akkor nevezhetők értékesnek az alkotások, ha az idők során a világon legalább egyetlen olyan ember van, akinek ad valamit – hangulatot, élményt, lelki erőt, azt a bizonyos faktort, ami megóvja a geistet, az egyén leglényegét az elsorvadástól ebben a mega-x-sztáros-valóvilágos, médiamocsokkal és talmi celebecskékkel telepöttyintgetett világban, ahol a valódi értékeket úgy szétkreccseli a manipuláció, mint Baktalórántházán a bolond DJ a szombat estéket…
 
És van úgy, hogy egyes alkotásokat az egekig magasztalnak, másokat meg a porba aláznak a hivatásos ítészek, esetleg még a magukat hard-core fannak tartó személyek is, ők, akik az elitizmus vírusának hordozói – de a közönségnek mindig az a dolga, hogy ne hagyja befolyásolni magát.
 
A brit elektronikus zene egyik ászaként működő Orb és David Gilmour együttműködésével létrejött lemezről nem sok jót olvastam a neten, ennek ellenére azt mondom: ez az album tökéletesre sikeredett.
Nem mindig, nem minden pillanatban és élethelyzetben fogyasztható, nem minden emberi hangulathoz passzol, de mégis… Igen, vannak olyan percek, órák az ember életében, amikor éppen egy ilyen, kicsit tripes, kicsit a Pink Floydra emlékeztető, kicsit ambient, kicsit túleffektelt zenére van szükség.
 
Milyen a zene? Tipikusan olyan, amit meg kell hallgatni, mert nem igazán lehet szavakba önteni. Szól az elektronikus, totál ambientes effektekkel teleszórt alap, erre rácincerészik Gilmour a gitárjával (ezer közül fel lehet ismerni a játékát!) – az egész időnként nagyon floydos, időnként olyan, mint Little Axe über-modern bluesa, időnként meg (és talán ez a vonulat a legerősebb az egészben) olyan, mint Roger Waters Pros and Cons of Hitchhiking című albuma volt…
 

 
Olyan, mint egy road movie, amiben hol szelíden csörgedeznek az események, hol meg keményebben döngetnek; igen, egy utazós film, amiben a főhős időnként a természet lágy ölén, patakok partján, madárfüttyös ligetekben bóklászik, időnként viszont bladerunneres, cyberpunkos metropoliszokban rugdossa a konzervdobozokat, vagy dorombon játszó neo-nomádok között issza a génmódosított forrásból származó mesterséges kumiszt…
 
Meg olyan ez a zene, mint a jó bor, aminek zamatába a kiváló ízlelőbimbókkal és költői jelzőkkel felfegyverzett szakemberek még a Mári néni hajdanvolt lányságának napsütéses örömét is belemagyarázzák – ebben a zenében is jelen van egy kicsit Jean Michael Jarre, meg Peter Gabriel filmzenéje (Passion: The Last Temptation of Christ); érezhető rajta a német Temps Perdu? Athanor című lemezének hangulata, meg persze Eno, a Brian hatása – pontosabban annak a lemeznek a hatása, amin a szellemek bozótjában töltött időszakról mesélt (My Life In The Bush of Ghosts). Meg persze itt van a Jam & Spoon Tripomatic Fairytales 2002 íze is, meg az Orbital, és természetesen az Orb…
 
Összetett zene. Hangulat kell hozzá. Nem minden élethelyzetben hallgatható, még háttérzenének se mindenütt jó, viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember egy idegrohasztó nap után, ha van ötven szabad perce, akkor leüljön, és az ébrenlét meg az álom határán lebegve végighallgassa. Inspirálólag fog hatni, mert százszor jobb, mint a meditációsnak hazudott zenék 80%-a.
 
Az együttes tagjai:
David Gilmour – gitár, ének
Alex Paterson – billentyűs hangszerek, skreccs, effektek
Youth – basszus, billentyűs hangszerek, programok
Tim Brawn – billentyűs hangszerek, programok
Marcia Mello – akusztikus gitár
Dominique Le Va – vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Metallic Side: Metallic Spheres – Hymns to the Sun – Black Graham – Hiding in Plain View – Classified
2. Spheres Side: Es Vedra – Hymns to the Sun (reprise) Olympic – Chicago Dub – Sold Knife Trophy