Leo Kessler: Mészárszék

Normandia, 1944. június 6. Megkezdődött a második front megnyitása. Napokkal később a szövetségesek már Caen bevételére készültek, de előtte le kell gyűrniük a város előtt beásott Wotan SS túlélőit és a Tizenkettedik SS Páncéloshadosztályt, amely a Hitlerjugendből önként jelentkezett tizenhat-tizennyolc éves „csecsemőkből” áll.

A két alakulatnak a 112-es és a 113-as magaslatot kell tartania, hogy ezzel elejét vegyék a Caen elleni támadásnak. A szövetségesek persze mindent bevetnek – tüzérség, zuhanó- és szőnyegbombázás, harckocsi-roham – mire lángszórós tankokkal sikerül a Kuno von Dodenburg őrnagy vezette két alakulatot megfutamítania. A valóságban azonban von Dodenburg visszavonulást rendel el, hogy így megakadályozza a gyerekek további lemészárlását.

Ezt azonban parancsnoka és régi ismerőse – Panzermeyer tábornok – cseppet sem nézi jó szemmel. Olyannyira nem, hogy hadbírósági tárgyalást helyez kilátásba von Dodenburg számára, ha nem foglalja vissza a 112-es magaslatot.
Így a Wotan és a Hitlerjugend Hadosztály ismét visszatér a mészárszékre, hogy borzalmas veszteségek árán megfutamítsák ellenfeleiket.

Győzelmük azonban kérészéletűnek bizonyul, hiszen a szövetségesek elsöprő erejű támadást indítanak soraik ellen. Így von Dodenburg másodszor is a visszavonulás mellett dönt tudván, hogy hadbírósági tárgyalás és – nagy valószínűség szerint – kivégzőosztag vár majd rá Caenben.

Leo Kessler könyve – címéhez hűen – a háború értelmetlen mészárszék voltát tárja elénk. Ráadásul ez alkalommal tovább fokozza a borzalmakat azzal, hogy Hitlerjugend alakulatok is helyet kapnak a történetben, valamint azzal is növeli – az egyébként is súlyos légkörű regényben – a feszültséget, hogy szinte a semmiért kell harcolnia a Wotannak és a Tizenkettedik SS Páncéloshadosztálynak, mert lehetetlen feltartani a szövetségesek előrenyomulását.

Természetesen az elmaradhatatlan Schulze-Matz páros most is felbukkan a regényben. Azon kívül, ahogy ez a két svihák (von Dodenburg kedvenc szavajárása) a túlélésre játszva minden lehetőséget megragad, hogy elviselhetőbbé és kényelmesebbé tegyék a maguk és szeretett parancsnokuk számára a háborút (é.: lopnak, csalnak, hazudnak csak hogy piához, nőhöz vagy megfelelő élelemhez jussanak), folyamatos magánakcióikkal a szerző igyekszik elviselhetővé tenni az alapvetően cseppet sem vidám mű légkörét. Jelen esetben sikerül egyensúlyban tartani a mérleg két nyelvét.

Leo Kessler szinte minden könyvében „jól bevált” formákat alkalmaz, legyen szó a Wotanról, az Edelweiss Rohamosztagról, az Első SS Stuka Századról vagy a Christian Jungblut vezette tengeralattjáróról. Hogy mennyire válnak be ezek? Lehet, hogy egy idő után az olvasó ráun az „egy kaptafa” felépítésű szerzeményekre, ám az egymástól jól elkülöníthető és meghatározható elemek felfűzése az éppen terítéken lévő eseményszálra megmutatják, hogy lehet ezekre alapozva jó vagy viszonylag jó könyveket kihozni a témákból. Kesslerezt a fajta írásmódot tökéletesre fejlesztette. Igaz, hogy messze nem szépirodalmi művek születnek így, de nem is ez a cél.