Kathryn Stockett: A Segítség

 
Kathryn Stockett debütáló regénye, A Segítség az amerikai dél egyik tipikus városába, a Mississippi állambeli Jacksonba vezet minket, a hatvanas évekbe, a fekete polgárjogi mozgalmak hőskorába.
Martin Luther King és a washingtoni felvonulások híre szinte az egész világot megmozgatta, a fojtogatóan forró déli levegőt azonban nem kavarta fel. Mississippiben még mindig élnek a régi hagyományok, a feketék ugyan már nem rabszolgaként, de lenézett cselédként vagy munkásként dolgoznak éhbérért fehér munkáltatóiknak, akiknek nagy többsége, polgárjogi mozgalom ide vagy oda, emberszámba sem veszi őket.
 
Jacksonba érkezik haza az egyetemről a frissen végzett Skeeter Phelan, az előnytelen külsejű, éles eszű, becsvágyó lány, aki huszonnégy évesen már vénlánynak számít környezetében.
Barátnői férjhez mentek, gyerekeket szültek, ő pedig a szüleivel él, tűri anyja piszkálódásait, a barátnők által szervezett randikra járkál, és közben azon töri a fejét, hogyan törhetne ki ebből a helyzetből, hogyan válhatna belőle újságíró, vagy épp író.

Miután állást talál a helyi lapnál, ahol annak ellenére kapja a háztartási rovatot, hogy még egy rántottát sem tud összeütni, kénytelen tanácsot kérni barátnője házvezetőnőjétől, Aibileentől.
 
Skeeter és Aibileen közös munkájának hála, a lány megtarthatja állását a lapnál, és a beszélgetések során szép lassan körvonalazódik benne egy ötlet, a lehetőség a kitörésre, amire talán még egy nagy New York-i kiadó is felfigyelne: egy interjúkötet fekete cselédekkel arról, milyen a fehér családoknál dolgozni.
Skeeter kimondva-kimondatlanul azt tűzi ki maga elé, hogy lerántsa a leplet az emberek fejében élő tökéletes Mammy-képről: a fekete házvezetőnőkről mindenkinek az Elfújta a szél mindig morgó, ám gazdáit és főleg az undok Scarlettet mindennél jobban szerető Mammy-je jut eszébe.

De vajon elgondolkozott-e valaha valaki azon, hogy volt-e neki saját élete, vágyott-e rá, mit érzett, miközben mások gyerekét dajkálta a sajátja helyett?
Skeeter válasza minderre nem, épp ezért veti rá magát a témára, hogy aztán azzal a lendülettel kijózanodjon, amikor rájön, hogy a fekete cselédek bizony még a hatvanas évek derekán is tartják magukat a rabszolgaság idejéből maradt kimondatlan törvényeikhez, miszerint a fehér gazdák dolgairól hallgatnak. Nincs közük hozzá, nem érdekli őket, egymás közt ugyan kibeszélik, de hogy egy fehér nővel osszák meg az érzéseiket, gondolataikat, arról hallani sem akarnak.

És persze félnek. Hiszen Mississippi nem Washington, ahogy az többször is elhangzik a könyvben. Itt még megvakíthatnak egy feketét azért, mert a fehérek mosdóját használta, meglincselhetnek munkásokat, az éj leple alatt megjelenhet az emberek ablaka előtt a Ku Klux Klan. A félelem átjárja a fekete közösséget, és csak lassan, nagyon lassan enged teret a változásba vetett hitnek.
 
Hogy aztán Aibileen és barátnője, Minny mégis szóba állnak Skeeterrel, és csatlakozik hozzájuk még több mint tíz cseléd, az kisebb csoda, mégpedig abból a fajtából, amit óhatatlanul tragédiák öveznek.
A város leggonoszabb, legelőítéletesebb hölgye, a nőszövetségi elnök, szenátorjelölt-feleség és a kisvárosi tökéletesség megtestesítője, Hilly Holbrook mesterkedéseinek köszönhetően fajulnak el annyira az indulatok, hogy a cselédek egyszer csak már nem tartják magukban a titkaikat. Felszínre kerül minden, ami egy fehér családban csak történik, úgy, ahogy senki más nem láthatja, csak az, aki velük van nap mint nap, neveli a gyerekeiket, mossa a szennyesüket.

A rengeteg kiábrándító részlet, a megalázó történetek, az emberi drámák mellett persze helyet kapnak azok a történetek is, amikor a fekete cseléddel egyenrangúként bántak, szerették, tisztelték a munkáját, de ne legyenek illúzióink, ezek vannak kisebbségben.
 
A tulajdonképpeni főszereplő Skeeter mellett két fekete cseléd, Aibileen és Minny nézőpontjából követhetjük a történetet. Aibileen Skeeter barátnőjénél dolgozik, hosszú munkás évei alatt immáron tizenhét fehér gyereket nevelt fel, akiket egytől egyig a sajátjaiként szeretett, és akiknek az elhagyásába mindig belehalt egy kicsit.
De ő csak addig maradt egy családnál, amíg a gyerekek fel nem nőttek, és el nem kezdték ők is lenézni az addig istenített fekete dajkájukat. Aibileen művelt, okos, tanult cseléd, sokat olvas, és maga is aktívan részt vesz a könyv megírásában, igazi kis földalatti polgárjogi harcot folytat - a tollával.
 
A harmadik elbeszélő Minny, Aibileen barátnője, Hilly Holbrook esküdt ellensége. Minny-t az egész város nagyszájú, folyton visszabeszélő cselédként ismeri, akit otthon öt gyerek és egy erőszakos férj vár.
Minny nem is álmodik polgárjogokról, harcokról, megszerzi ő a saját elégtételeit a saját eszközeivel – és Isten óvjon minket tőlük! – mégis, szerepe a törénetben kulcsfontosságú, hisz az ő csatlakozása győzi meg a többi cselédet arról, hogy Skeeter könyve mellé álljanak. És Minny példáján keresztül láthatjuk azt is, hogyan lehet egy cseléd valóban pótolhatatlan, olykor életmentő egy fehér család életében.
 
Ami a könyvet kiemeli a nagy átlagból, és amivel ki tudja kerülni a „fehér nő nagy emberbaráti szeretetétől vezérelve segít a feketéken” csapdáját, az Skeeter karaktere, aki a történet elején egyáltalán nem akar segíteni a feketéken, vagy valami világmegváltó polgárjogi munkát írni, egyetlen, önző érdek vezeti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenik.
Ő csak egy ütős témát akar, aztán ahogy halad előre a munkával, együtt dolgozik, együtt fél a feketékkel, úgy válik belőle érett gonolkodású, a nézeteiért küzdeni is tudó nő.

Igazi fejlődésnek lehetünk tanúi, ahogy megtanulja felismerni a saját legszűkebb környezetében a képmutatást, és ahogy szép fokozatosan egyre közelebb kerül az addig általa is távolságtartással kezelt fekete cselédekhez.
 
Megrázó és felemelő történetekkel tarkított olvasmány ez a könyv, egyszerre történelmi kép egy letűnt korról, fejlődésregény, a fekete cselédek kálváriájáról szóló beszámoló és klasszikus déli történet.
Remek az atmoszféra, a hely és a kor hangulata szinte tapinthatóan jelen van, az egyetlen kritika a kissé sztereotíp karaktereket illetheti. Ez nekünk még nem is olyan zavaró, lévén hogy nem vagyunk érintettek, de az amerikai kritikák egy része komolyan Stockett szemére veti, hogy csak ráerősít a feketékről kialakult általános képre. Ettől én még nagyon szerettem Minny, Aibileen és a többiek karakterét.
 
Borzasztó belegondolni, hogy nem is olyan régen – hiszen nincs még ötven éve – a világ egyik felén még ilyen viszonyok uralkodtak. Amikor olvassuk, fellélegzünk, hogy milyen jó, hogy nem ott és akkor élünk, és hogy ezek a problémák már eltűntek a világból, aztán szétnézünk, és azt látjuk, hogy van, ami azóta sem változott.
Hiába töltik be feketék a legmagasabb pozíciók némelyikét, hiába nyitott előttük minden lehetőség, a társadalomban vannak és sajnos mindig is lesznek olyan emberek, akik lenézik embertársaikat a bőrszínük, a hajszínük, a vallásuk, a gondolkodásuk, akármi miatt. Érdemes körülnézni, hány Hilly Holbrookot látunk magunk körül nap mint nap.
 
Okos, elgondolkodtató könyv ez, sokrétegű, lehet rajta agyalni bőven, ha valakinek épp ahhoz van kedve, mindenki találhat benne valamit, ami megérinti, ugyanakkor – és valljuk be, ez sem egy utolsó szempont – nagyon szórakoztató!

Részlet a regényből

Kapcsolódó írás:A segítség (film)