Főkép Egy fiatal, nálunk eddig teljesen ismeretlen argentin írónő novelláskötetét vehettük kezünkbe nemrég a Nyitott Könyvműhely jóvoltából.

A latin-amerikai irodalom méltán népszerű világszerte, nálunk is, ennek legjobb hagyományait folytatja Samanta Schweblin, akinek első novelláskötete 2001-ben jelent meg, másodikkal pedig 2008-ban kiérdemelte a legkiválóbb kulturális alkotásokért járó Casa de las Americas díjat is.
Az egyik legeredetibb és legtehetségesebb argentin írónak tartják, több nyelvre lefordították már a munkáit, és csak hálásak lehetünk, amiért végre magyarul is olvashatjuk.
 
A sokkoló novellákat tartalmazó rövidke kis kötet először leginkább a kinézetével sokkol minket. Látszólag ordító az ellentét a halványrózsaszín, bájos borító, a galambszürke ruhába bújtatott, ártatlan arcú fiatal lányka és a fülszöveg által ígért rémisztő mesék közt. Ám csak látszólag.

Ha jobban megnézzük a remekül megrajzolt borítót, láthatjuk, hogy a kis hölgynek véres a szája széle, szintén vérfoltos kis kacsóiban pedig egy nyitott kalitkát tart. Rögtön összerakjuk magunkban a cím, a kislány és a nyitott kalitka hármasát, és már anélkül borzongunk, hogy egy sort is elolvastunk volna a könyvből.
 
Ugyanígy hatnak ránk a novellák is. Látszólag mindegyik egyszerű, hétköznapi történet, egy autóban utazó házaspárról, az iskola előtt gyerekükre várakozó szülőkről, a télapóra váró gyerekről, vagy épp egy kerti partin falatozó barátokról, de ahogy olvassuk őket, mintha észrevétlenül bekúszna az elbeszélésbe valami szokatlan, valami zavaró kis momentum, ami aztán egyre terebélyesedik, hogy a végére a tökéletes értetlenség állapotába kerüljünk, és csak nézzünk magunk elé, hogy mi is volt ez…
 
A legjobb rémisztgetős lélektani thrillerek hagyományait követi Schweblin, amikor a sejtetés eszközét használja, ezzel máris meglepve a mai mindent nyíltan kimondó és az arcunkba toló horrorokhoz szokott olvasót.
Ahelyett, hogy megmutatná a borzalmat, maximálisan a képzeletünkre bízza azt. Így ki-ki maga alkothatja meg magának a legrémisztőbbet.

Érdekes pszichológiai kísérletet lehetne végezni azzal, ha megnéznénk, vajon ki mit képzel a novellák mögé. Nem véletlen, hogy a legtöbbször David Lynch-hez hasonlítják: sokértelmű, sokat sejtető, de semmit meg nem magyarázó írásai bőven hagynak maguk után gondolkodni- és emésztenivalót.
 
Nagyon rövid, nagyon összefogott, mondhatni szófukar novellák ezek, némelyik alig néhány oldal - Schweblin egy szóval sem ír többet a feltétlenül szükségesnél, így aztán lazán eléri azt, hogy még többet és még többet akarjunk, legszívesebben kibontatnánk vele minden történetet, részben mert jó olvasni, remek a stílusa, részben, mert tán ha hosszabban olvashatnánk, ez a sűrített borzongás is enyhülne kissé.
De nem, az írónő nem teszi meg nekünk ezt a szívességet, nem lazítja fel tömény kis szövegeit semmivel, így, ebben a sűrűségben kell őket megemésztenünk.
 
Direkt nem állok neki elemezgetni egyik novellát sem, mert ha picit is belemegyek az alapszituáció mögött található „szokatlanba”, tönkreteszem a kötet lényegét adó váratlan élményét.
Ezeket bizony el kell olvasni, szépen, lassan, egyenként, hagyva magunknak időt a végiggondolásukra. Megjegyzem, nem is nagyon lehet másként.

Ugyan a szűk kétszáz oldal – ami, valljuk be, beleférne százba is, kellettek a széles margók és a nagy sorköz ahhoz, hogy „fogható” keménykötésű könyv lehessen belőle – egy délután alatt elfogyasztható lenne, némelyik novella olyan sűrű és sötét, hogy szünetet kell tartani utána, és lazítani valami könnyebbel.
 
Az argentin kiadás valamivel több novellát tartalmazott, mint ami nálunk megjelent, nem tudom, minek köszönhető ez a kiadói döntés, de én szívesen olvasnám az írónő többi munkáját is. Remélem, lesz folytatása. Kezdésnek ez bőven több, mint ígéretes.