FőképCSINÁLJUNK HÍREKET
Mi, németek

Alois áttolta a biciklit a kapun, be a kapusfülkébe.
– Grüss Gott!
Mindig bosszantotta, hogy Klingermann olyan vidám ezen inspekciók alkalmával. Idegesnek kéne lennie.
– Gott – motyogta, valahol üdvözlés és káromkodás között.
– Ma reggel minden csendes. Herr Sammer üzent a telefongépen, hogy ma nem tud bejönni. Nyári megfázás.
– Hát, júliusban csak nem lehet téli megfázás, nem igaz, fiú?
– Nem, uram! – csilingelte Klingermann, jó viccnek véve a megjegyzést, ami még jobban bosszantotta Aloist. És hogy ennyire fél a telefontól, úgy nevezi, Das Telefon Ding, mintha nem a jövő volna, hanem egy felfoghatatlan démoni apparátus. Paraszti hozzáállás. A paraszti hozzáállás hátráltatja ezt az országot.
Alois hűvösen elment Klingermann mellett, leült az íróasztalhoz, fogott egy hírlapot, a hátizsákjából elővett egy üveg snapszot, és nekilátott olvasni.
– Elnézést, uram – mondta Klingermann.
Alois rá se hederítve félredobta az újságot. Egyetlen szót vakkantott: scheisse! Nagyot húzott a snapszból, és kibámult az ablakon, át a határpóznákon túlra Bajorországba, Németországba, bocsánat, ezer kibaszott bocsánat. Németországba, ahol Mannheim jelenleg is a ló nélküli közlekedés tökéletesítésén dolgozik. Ahol telefonhálózatot építenek ki, ami átfogja az országot, és ahol az a disznó Bismarck majd megkapja, ami jár neki.
„Mi, németek csak Istent féljük, mást semmit a világon”, harsogta a Vén Disznó a Reichstagban, azt várva, hogy az oroszok meg a franciák majd behugyoznak a nadrágjukba az ő flancos hármas szövetségének az erejétől. „Mi, németek”! Mi a rossebet akarjon ez jelenteni? A sunyi szemétláda a dán háborúival meg a ti-nem-csatlakozhattok nyelvet öltésével Ausztriára. A „mi, németek” azt jelenti, amit a Vén Disznó éppen akarja, hogy jelentsen. A poroszok. Szarpofájú dögök. Amit ők akarják, hogy jelentsen. A vesztfáliaiak lehetnek németek, naná. A hesseniek, a hamburgiak, a türingiaiak és a szászok lehetnek németek. Még a kibaszott bajorok is lehetnek németek. De nem az osztrákok. Nem ám. Ők nyomorogjanak csak a csehekkel, szlávokkal, magyarokkal és szerbekkel. Hát nem nyilvánvaló, nem nyilvánvaló még egy ilyen Arschlochnak is, mint Bismarck, hogy az osztrákoknak és a németeknek… á, mi értelme? Már úgysem számít, a Vén Disznó megkapja a magáét.
Az a szeszkazán Vilmos már hetek óta halott, a gyász véget ért, és Frigyes Vilmos ült a trónra. Frigyes Vilmos és Bismarck ki nem állhatják egymást, haha! Viszlát, Vaskancellár! Nem kár érted, Vén Disznó. A napjaid meg vannak számlálva.
Egy kordé tartott feléjük. Alois felállt és megigazította a zubbonyát. Remélte, hogy bajor, és nem egy hazatérő osztrák. Egy német. Amikor csak kijött a határra inspektálni, szeretette megleckéztetni a németeket.

CSINÁLJUNK RENDET
A fakk

Portás Bill felnézett az ablakában, ahogy a biciklit kínlódtam be. Régóta gyanítottam, hogy nem vagyok a szíve csücske.
– Jó reggelt, Mr. Young.
– Már nem sokáig, Bill.
Értetlen képet vágott. – Az előrejelzés jó.
– Úgy értem, már nem sokáig vagyok „Mister”. – Kissé elpirulva mosolyogtam, és felmutattam az aktatáskát, amiben a Meisterwerk lapult. – Befejeztem a disszertációt!
– Hö – értékelte a helyzetet Bill, és újra lenézett az asztalára.
Túl nagy kérés lenne, hogy örüljön a diadalomnak. Ki tud valaha is áthatolni a huszadik század végi szolga–gazda viszony szégyenén? Még szolga–gazda viszonynak nevezni is sok. A portásnak ott az Uram, az Asszonyom meg a keménykalap, mi meg próbáljuk ezt behozni az ostoba, szívből jövő és behízelgő vigyorunkkal. Sose tudjuk meg, minek nevez a hátunk mögött. Ő meg valószínűleg sose tudja meg, mi mit művelünk egész nap. Talán portások fiai és lányai írnak Berlincselés 85-öt falakra. Bill tisztában volt vele, hogy egyes diákok itt maradnak, disszertációt írnak és az intézmény munkatársai lesznek, mint ahogy azt is tudta, hogy mások megbuknak és a nagyvilágban gazdagok, híresek vagy elfeledettek lesznek. Talán érdekelte, talán nem. Azért jobban esett volna kicsit több Denholm Elliott a Szerepcseré-ből és kevesebb Judith Anderson a Rebeccá-ból. Értik? Nem igaz? Ez az.
– Persze – mérlegeltem az aktatáskát a kezemben bánatos szerénységgel –, előbb még el kell olvastatnom…
Erre már csak egy morgást kaptam, hát elfordultam megnézni, mit hozott a posta. A fakkomból egy vastag sárga csomag meredt ki. Csúcs! Finoman kihúztam.
A címzett helyén egy német könyvkiadó logója, ami történelmi és akadémiai kiadványokra szakosodott: Seligmanns Verlag. Jól ismertem a nevét a kutatásaimból, de ők hogy a fenyérbe ismerik az enyémet? Sosem írtam nekik. Nagyon furcsálltam. Könyvet sem rendeltem tőlük soha… hacsak persze nem hallottak rólam, és azért írtak, hogy megkérdezzék, hozzájárulok-e a Meisterwerk megjelentetéséhez. Csú-ú-úcs!
Merthogy a disszertációm kiadása volt keblem leghőbb, legmélyebb, legkedvesebb, legtitkosabb vágya. A Seligmanns Verlag, hűha, ez aztán fincsi napnak ígérkezik.
A fejemben a jövő álmai, látomásai és fantáziadús szerkezetei épültek fel hamarjában, akár gyorsított filmen a felhőkarcolók; szálfák és mestergerendák, koszorúgerendák és kötőgerendák suttyantak a helyükre pimasz vasxilofont alkotva. Már ott is voltam a bebútorozott és belakott Michael Young Toronyban, díjakat és professzori címeket vettem át, disszertációm elegáns Seligmanns Verlag-kiadását dedikáltam (láttam még a könyv színét is, a betűt, a borítót és a szerző méltóságteljes képét, a méltató ajánlásokat) abban a végtelenül parányi időintervallumban, hogy megpillantottam a logót a csomagon és aztán észrevettem, fékcsikorogva, égő gumikkal és felfúvódó légzsákkal, a címzett nevét. Ez meglehetős képzavar, de értik, mire gondolok.
„L. H. Zuckermann professzor. St. Matthew’s College. Cambridge. CB3 9BX.”
Ó. Tehát nem Michael Young, M. A.
Azonnal az enyém alatti fakkra néztem. Csurig volt levelekkel, röplapokkal és mindenfélével. Az ábécé szerint az utolsó volt, még a „Young, Mr.” után jött a „Zuckermann, prof.”. Csalódástól égő arccal néztem a címkét.
– Az istenit – próbáltam a csomagot a rendeltetési helyére passzírozni.
– Uram?
– Semmi. Csak ez a csomag az én fakkomba került, pedig Zuckermann professzoré. És az övé tele van.
– Ha odaadja, gondoskodom róla, hogy megkapja.
– Nem gond, elviszem neki. Talán segít nekem… bemutat egy kiadónak. Hol is van ő?
– Hawthorn Tree Court 2A, uram.
– Ki ő? – csúsztattam a csomagot az aktatáskámba. – Még sose találkoztam vele.
– Ő Zuckermann professzor – hangzott a pedáns felelet.
Tessék, a bürokrácia diszkrét bája.

CSINÁLJUNK FAKSZNIT
Diaboló

– De én német vagyok!
– Nem, maga semmi. Ezek a papírok azt mondják, hogy maga semmi. Az égvilágon semmi. Maga nem létezik.
– Egy nap! Csupán egy napja jártak le.
– Uram, ez az úriember állandóan itt jár át. – Klingermann feszengve nézett Aloisra. – Én… én jól ismerem. Igazolom.
– Á, szóval igazolja, Klingermann? És mit gondol, a birodalmi kormány Bécsben miért költ minden áldott hónapban egy vagyont papírra, pecsétre, útlevélre és igazolásokra? Viccből? Mit gondol, mi az igazolás? Lepecsételt papír, amit az illető mindig hordjon magánál, mert az legitimizálja. Vagy ez a sehonnét jövő nem létező polgár azt hiszi, magát cipeli magával igazolásként?
– De németként szabadon beléphetek Ausztriába!
– Csakhogy maga nem német. A papírok szerint tegnap még német lehetett. De ma, ma maga senki és semmi.
– Nekem munkám van, el kell tartanom a családomat!
– Nekem munkám van, el kell tartanom a családomat…?
– Nekem munkám van, el kell tartanom a családomat, uram.
– Az osztrák asztalosoknak is van munkájuk és eltartandó családjuk, uram! Minden egyes giccses német szarral, amit idehozott, egy osztrák asztalos szájától veszi el a kenyeret.
– Már tisztelettel, uram, ezek nem szarok, ezek játékok, szeretettel és gonddal készített játékok, és tudomásom szerint Ausztriában senki nem készít ilyet, úgyhogy aligha lehet azt mondani, hogy bárki szájától elveszem a kenyeret.
– Csakhogy azt a pénzt, amit szegény, tiszteletre méltó osztrák szülők ezekre a korrumpáló német mütyürökre költenek, azt amúgy osztrák parasztok termelte egészséges ételre költenék. Nem látok rá okot, hogy mint Őfelsége akkreditált megbízottja, engedélyezzek ilyesmit. Maga igen?
– Korrumpáló? Uram, ezek a legártatlanabb…
– Mi a nevük? Hm? Azt mondja meg. Mi a nevük?
– Uram?
– Mi a nevük?
– Diaboló. Biztos látott már…
– Diaboló, pontosan. A diaboló olaszul az ördög. Sátán. A Megrontó. És maga még azt mondja, ártatlan!
– De Herr Zollbeamter, csak azért diaboló a neve, mert… ördögien bonyolult játszani velük. Igazi kihívás, segít a koordináció és egyensúly fejlesztésében. Élvezet!
– Élvezet, Herr Tischlermeister? Maga szerint élvezet, ha Ausztria ifjai sátáni német játékra pocsékolják az idejüket, amit hasznosabban tölthetnének tanulással vagy férfias testmozgással?
– Uram, esetleg… esetleg szeretne egyet maga is? Tessék… ajándék. Majd meglátja, hogy ártalmatlan és szórakoztató.
– Jaj nekem – nyalta meg az ajkát Alois. – Jaj, jaj, jaj. Vesztegetés. Jaj de kellemetlen. Vesztegetés. Jaj nekem. Klingermann! A K1 171-es nyomtatványt, sok pecsétviaszt és egy birodalmi pecsétet!

A Kiadó engedélyével.