Főkép Minden alkalommal, ha kinyitok egy könyvet, az első oldalon azt a nem tolakodóan, de megragadó; szinte azonnal képiesülő felütést keresem, amely első olvasmány-élményeimtől fogva a könyv valódi varázslata a számomra.
Azt várom, hogy csoda történjen, ne olvashassam első oldalától kívülről és hidegen; minden alkalommal azt, hogy a könyv ne hagyja magát: hogy ne úszhassam meg az oda-adást. Hát kérem, most megkaptam!
 
Már az első oldalak alapoznak. Tiszta tekintetű ifjúi elindulás víziója után érkezik egy mondattal az öngúnyba a szöveg, ahol aztán tartósan berendezkedik. És megtartja a színvonalat a szerző, bírja iróniával.
Az elindulás utáni „megérkezések” rajza hol szikár-fegyelmezett, mint egy sivatagi méhész, hol felszabadult, mint a túlóravégi kollegiális gruppenszex a kistárgyalóban.

Jó olvasni ezeket a nagy tisztaságfokú, világos mondatokat, mert András László a nyelv mélységes tiszteletben tartása mellett bűvésze a szónak, nyoma sincs nála a ma oly divatos facsart-pongyola nyelvi játszódásnak. Sőt, cselekményi attrakciókra sincs szüksége az érdeklődés fenntartásához: nincs sem akció, sem perverziók, ez a szöveg jól elvan nélkülük.
 
Így kísérhetjük nyomon a medvekutatót, aki szerelmes lesz Taurába, az ezredes lányába, és a kedvéért megkísérel beilleszkedni (az egyedüllét kvázi szabadsága után) a társadalomba. A szerelembe, valakivel, akinek sokkal több meggyőződése van, mint neki.
Célt lelni, ahogyan a szerelme fogalmaz, elkezdeni egy pályafutást a hivatali ranglétra legalján, aztán feljebb jutni, szinte himalájai hivatal-magaslatokra. Holott épp a hős „céltalansága” az (pontosabban az, hogy a szerelme éltetésének eszközei ezek a „célok”), a tét-nélküliség, ami előre juttatja. A gyors karrier feltétele az a laza lelki tartás, ami karrier-létrafokokat ugrat. 
 
A medvekutatóéhoz képest nagyon is valóságos, de cseppet sem valószínűbb világ a Hivatalé – így a fülszöveg. A medvekutató világa a „Hivatalból visszanézve” szinte népmesei, de csak szinte.
Mert az írói valőr valójában távolságtaró, filozofikus, nyelv-centrikus, szakmaian „hideg” ott is; mondhatni minden, csak nem mesei. Aztán az állandó ön-pontosítás visszatérő, fegyelmezett mondatai közé mélyen személyes tőmondatok koppannak.

Az idill idézőjeleződik: szinte észrevétlenül feláll egy formás, teljesen egyedi világ, ami aztán parádés ellensúlya lesz, - távlata és bírája egyszerre - a „beilleszkedési kísérlet” stációinak és a Hivatal fanyar humorú rajzának. Kafka ad itt Bodor Ádámnak találkozót e honnantól-hova mesében.
A saját-fogalmak: a honnanszármazás, az égtáj-pszichológusok, az időszentelés, de később a megbízhatóember is valahol kimondatlan Zóna-érzetet épít, csak ez afféle fővárosi Zóna, afféle államigazgatási, nem „valahol a Balkán-periférián” jellegű, mint Bodoré.
 
Az államigazgatási „Zóna”, ahova hősünk beilleszkedni kísérel. Pedig tudhatná, nincs „közös világa” állampolgárnak a hivatalnokkal, főleg medvekutatónak a hivatalnokkal. Egymás mellett élő „különvilágaink” érintkezései valószínűtlenek – mert megfordítva a fülszöveg felvetését: ha a „saját valóságoddá” teszed az államtitkár, tanácsadó, főelőadó, ügyfélszolgálat szavak által körberajzolt világot, tehát sikeresen illeszkedsz be: akárhogy kapálódzol ellene, „való-ízét” veszti nemhogy a medvekutató, de az író, a költő, a színész, a kritikus szavak jelentése – avagy legalábbis mind elsúlytalanodik. A sorolt fogalmak által jelölt „dolgok” azonnal kikerülnek a „komolyan vehető dolgok” köréből.

Hallatlanul vicces innen nézni a medvekutató mivoltot, az önmagában valószínűtlen, élhetetlenség-bizonyíték jellegű „szakmát” (ami ha érdekes is, inkább az egzotikum szintjén az – s milyen nyelvi stabilitás: ahol medvekutató van, ott „bennszülöttek” is vannak, az egzotikum-érzet „kerete” is kiépül), a szakma valószínűtlenségi együtthatója csak ugyanannyira, nem jobban mesei, mint a freskórestaurátoré például az osztályvezető „társadalmi pozíciójának” fényében.
Ilyenek vagyunk és így gondolkodunk, és ez csak egy a könyv kapcsán felmerült „ilyenek vagyunk” jellegű érzeteknek – itt minden kódolás és rejtjel felett rólunk van szó, szánalmas hiteinkről, „valóságainkról”, tűpontosan és kíméletlenül.
 
Az egyetlen kritikám: kár, hogy szöveg-kontextusba kerül a „magyar” szó. Egyrészt annyira szépen formált fogalmi saját-világa van a szerzőnek, ebből egyszerűen kiüt-kikönyököl a mi más fogalmakkal kerített, de hasonló valószínűtlenségi fokon lélegző világunkba.
Másrészt el is rakja a szerzőt a mai lövészárok-környezetben, „oldalhoz köti” egyből, holott a remek történet, a hatalom rajza oldal- és kurzusfüggetlen, a legfontosabb mai látszat-purpárlénktól függetlenül kéne figyelmet gerjesszen, hiszen épp erről a purpárléról szól; alapfogalmainkról: a lecserélhető csavarokról és az örök gépezetről.
 
Ihletett és gyönyörű lezárást álmodott nekünk András László a könyvhöz, lassan kell olvasni, majdnem mint egy verset. Az utóbbi évek legmarkánsabb magyar kortárs prózaszövege – kiáltanék fel, ha mind ismerném az utóbbi évek (markáns avagy sem…) magyar prózaszövegeit. Mert ha tévedek, és csak megüti az utóbbi évek szöveg-színvonalát, akkor szörnyű, mennyi kincset „téliálmodtam” át!