Részlet Rachel Gibson: Jégbe zárt szívek című regényéből

1989

AVirgil Duffy esküvője előtti este nyári vihar söpört végig Seattle környékén. Másnap reggelre a fekete felhők elvonultak, s a tiszta időben festői kilátás nyílt az Elliott-öbölre és a belváros jellegzetes épületeire. A Virgil esküvőjére meghívott vendégek közül többen felnéztek a derűs égboltra, és eltöprengtek azon, vajon a férfi az Anyatermészetet is úgy tartja-e kézben, mint ahogy szállítmányozási birodalmát. Az is felötlött bennük, Virgil vajon ifjú menyasszonyát is ilyen ügyesen irányítja-e majd, vagy a lány csak játékszer lesz a kezében, valahogy úgy, ahogyan a jéghokicsapata.
Míg a vendégek arra vártak, hogy kezdetét vegye a ceremónia, kristálypoharakból kortyolgatták a pezsgőt, és azon tanakodtak, vajon meddig tarthat ez a télies idő májusban. Mindenki egyetértett, hogy aligha túl sokáig.
John Kowalsky rá sem hederített a körülötte összesúgó vendégekre. Kisebb gondja is nagyobb volt. Ajkához emelte a kristálypoharat, és úgy gurította le a százéves skót whiskyt, mintha vizet inna. Szűnni nem akaró tompa dübörgés szaggatta a fejét. Szemgolyói lüktettek, állkapcsa sajgott. Tegnap este biztos elképesztően jól mulatott. Azt kívánta, bárcsak emlékezne.
A teraszról lepillantott a ferdén nyírt, smaragdzöld pázsitra, a makulátlan virágágyásra, és a vizet lövellő szökőkutakra. Armaniba és Donna Karanba öltözött vendégek áramlottak a fehér széksorok felé, amelyek egy virágokkal és szalagokkal meg valami rózsaszínű gézszerűséggel feldíszített májusfát fogtak körül.
John pillantása az egyforma sötétkék dzsekiben és mokaszinban ácsorgó csapattársaira tévedt, akik kilógtak az egybegyűltek közül, s szemmel láthatóan feszengtek. Nem úgy néztek ki, mint akik szívesen vegyülnek el a seattle-i társaságban, s nem is sikerült nekik.
Johntól balra cingár, levendulaszínű, uszályos ruhát és hozzáillő cipőt viselő nő ült a hárfához, vállának támasztotta a hangszert, és az csak egy hajszállal volt hangosabb, ahogy simogatva pengetni kezdte a húrokat, mint a város kintről beszűrődő zaja. A nő felnézett Johnra, és melegen rámosolygott. A férfi rögtön viszonozta a mosolyt. Nem lepte meg a hárfajátékos érdeklődése, szándékosan végigjáratta a tekintetét föntről lefelé a nő testén,aztán újra föl. John huszonnyolc éves korára már megkapott mindenféle alkatú, méretű, vagyoni helyzetű, és értelmi színvonalú nőt. Nem volt ellenére, hogy próbát tegyen a mai felhozatallal, de ez a csontos nő nem volt az esete. Csapattársai közül páran modellekkel jártak, de John jobban kedvelte a puha domborulatokat. Ha nőhöz ért, szívesebben tapintott húst, mint csontot.
A hárfajátékos mosolya egyre kihívóbb lett, John végül elfordította a fejét. Nemcsak az volt a baj, hogy a nő túl cingár, a hárfa hangját is majdnem annyira rühellte, mint az esküvőket. Már kétszer részt vett a saját esküvőin, és egyik sem volt különösebben örömteli. Utoljára pont akkor volt ennyire másnapos, amikor fél éve Vegasban egy vörös bársonnyal berendezett nászutas lakosztályban ébredt, egy DeeDee Delight nevű, Tömör Gyönyörnek is becézett sztriptíztáncosnővel kötött hirtelen esküvő után. A házasság nem tartott sokkal tovább, mint a nászéjszaka. És az a legnagyobb szívás az egészben, hogy fogalma sincs, tényleg tömör gyönyör volt-e a neje. Akkor sem emlékezett semmire az előző éjből.
– Kösz, hogy eljöttél, fiam – lépett oda John mögé a Seattle Chinooks tulajdonosa, és megveregette a vállát.
– Egyikünknek sem volt választása – felelte Virgil Duffy barázdált arcára pillantva.
Virgil felnevetett, és továbbhaladt lefelé a széles téglalépcsőkön. Maga volt a megtestesült jómód.
E pillanatban, a kora délutáni napsütésben a férfi kinézete pontosan tükrözte a valóságot: az ötszáz leggazdagabb amerikai üzletember egyike volt, egy profi hokicsapat tulajdonosa, olyan férfi, aki megteheti, hogy trófea gyanánt fiatal feleséget vásároljon magának.
– Láttad tegnap este a nővel, akit elvesz?
John a válla fölött legújabb csapattársára, Hugh Minerre pillantott. A sportújságírók James Deanhez hasonlították Hugh-t, külseje és a hanyag viselkedése miatt – az utóbbira a jégen és jégpályán kívül tanúsított magatartásával is rászolgált. John kedvelte az ilyen fazonokat.
– Nem – felelte, és közben a dzsekije alól, legombolt gallérú inge mellényzsebéből elővett egy Ray-Bant. – Viszonylag korán leléptem.
– Hát, elég fiatal. Huszonkettő vagy ilyesmi.
– Én is ezt hallottam – félrehúzódott, hogy elengedjen egy csapat idős hölgyet, akik a lépcső felé tartottak. Maga is gyakorló nőcsábász lévén sosem állította magáról, hogy öntudatos erkölcscsősz lenne, mégis volt valami szánalmas és enyhén beteges abban, hogy Virgil ennyi idősen kis híján negyven évvel fiatalabb nőt vesz feleségül.
– És olyan dudái vannak – bökte oldalba Johnt Hugh –, hogy az embernek egyszerűen muszáj aludttejet kunyiznia, ha meglátja.
John az orrnyergére illesztette a napszemüveget, és a Hugh-ra meredő, megbotránkozott hölgyekre mosolygott. Hugh nem igazán halkította le a hangját Virgil menyasszonyának jellemzéséhez.
– Tejfarmon nőttél fel, nemde?
– Aha, Madisontól nyolcvan kilométerre – válaszolta a fiatal kapus büszkén.
– Hát, a helyedben nem emlegetném ezt az aludttejügyet ilyen hangosan. A nők mindig alaposan felszívják magukat, ha tehénhez hasonlítják őket.
– Naná – röhögött Hugh a fejét csóválva. – Mégis mit gondolsz, mit lát egy pasiban, aki a nagyapja lehetne? Mármint a csaj még csak nem is rusnya, se nem kövér. Semmi ilyesmi. Tényleg tök jól néz ki!
A huszonnégy éves Hugh nemcsak fiatalabb volt Johnnál, hanem nyilvánvalóan naivabb is. Jó úton volt, hogy ő legyen a legmenőbb kapus az egész profi ligában, de megvolt az a rossz szokása, hogy sokszor a fejével állította meg a korongot. Utoljára feltett kérdése fényében kétségtelenül vastagabb maszkra lesz szüksége.
– Nézz már körül! – válaszolta John. – Legutóbb úgy hallottam, Virgil több mint hatszázmilliót ér.
– Ja, persze. Na de hát a pénz nem minden – morogta a hokikapus. Megindult lefelé a lépcsőn, aztán megtorpant, és hátraszólt a válla fölött: – Jössz, Fal?
– Á, nem – felelte John. Bekapott egy jégkockát, szopogatni kezdte, aztán egy cserepes páfrányba lökte a poharat, ugyanazzal a nemtörődömséggel kezelve a márkás Baccarat kristálypoharat, mint imént a whiskyt. A tegnap esti partin ügyelt a belépőjére, ma viszont az igazi arcát mutatta. Eljátszotta a tőle várt szerepet, de nem akart maradni. – Iszonyat másnapos vagyok – mondta a lépcsőn lefelé menet.
– Hova mész?
– A copalisi házamba.
– Mr. Duffy nem fog örülni.
– Na bumm – vágta rá lazán, és a háromemeletes, téglaépítésű kúriát megkerülve az utca felé tartott, ahol 1966-os Corvetteje állt. Egy éve ajándékozta meg magát ezzel a nyitható tetejű sportkocsival, miután a Chinooks megvette, és több millió dolláros szerződést írt alá a seattle-i hokicsapattal. John imádta a régi Corvette-et. Nem tudott betelni a kocsi óriási, bivalyerős motorjával. Már várta, hogy kiérjen az autópályára, és lenyithassa a Corvette tetejét.
Éppen kihámozta magát a kék dzsekiből, mikor rózsaszínű villanás ragadta meg a figyelmét a széles téglalépcsőn. Bedobta a kabátot a fényes, tűzpiros autóba, és megállt, hogy megnézze a robusztus kétszárnyú ajtón kislisszoló rózsaszín ruhás nőt. A nő beütötte bézs színű kisbőröndjét a keményfa ajtóba, és a huzat belekapott dugóhúzószerű loknijaiba, átlibbentve őket fedetlen vállán. Úgy nézett ki, mintha hónaljtól combközépig fényes zsugorfóliába csomagolták volna. Az egybeszabott szűk ruha tetejére varrott nagy fehér masni alig rejtette el a lány Playboyba illő keblét. Hosszú, napbarnított lábszárai könnyű, pánt nélküli magas sarkúba bújtatott lábfejben folytatódtak.
– Hé, uram, ugyan várjon egy percet! – szólította meg a nő kissé kifulladva, hamisítatlan déli akcentussal. Nevetséges cipőcskéje kopogott a lépcsőn, ahogy a lány lefelé bukdácsolt. Annyira
szűk volt a ruhája, hogy oldalazva kellett vennie a fokokat, és melle minden sietős lépéssel megfeszült és kidagadt a ruha tetejénél.
John már majdnem megkérte, hogy álljon meg ott, ahol van, mert úgy tűnt, minden lépéssel kárt tesz magában. Aztán inkább hátradőlt, karba tette a kezét, és megvárta, amíg a nő a kocsi túlsó oldalára ér.
– Nem volna szabad ennyire rohannia – tanácsolta.
– Maga Virgil egyik hokijátékosa? – kérdezte a fiatal nő, és kilépett a cipőjéből, aztán lehajolt, hogy felvegye a földről. Fényes, sötét fürtjei előretorlódtak, és napbarnított válla fölött végigsöpörtek a melle tetején és a fehér masnin.
– John Kowalsky – mutatkozott be. A lány telt, csókra termett ajkával, csábos pillantásával nagyapja kedvenc szexbálványára, Rita Hayworthre emlékeztette Johnt.
– El kell tűnnöm innen. Segít rajtam?
– Persze. Hova megy?
– Mindegy, csak el innen – válaszolta a lány, és behajította a kisbőröndöt meg a cipőjét az autóba.
Johnnak mosoly bujkált szája szögletében, ahogy becsusszant a Corvette vezetőülésébe. Nem tervezte, hogy társaságot kap, de nem nagyon bánta, hogy Miss Január behuppant a kocsijába. A férfi megvárta, amíg útitársnője elhelyezkedik, aztán kikanyarodott a ház elől. Azon gondolkozott, ki lehet ez a lány, és miért siet ennyire.
– Jaj, istenem – jajdult fel a nő hátrasandítva Virgil kúriája felé, amelytől gyorsan távolodtak. – Otthagytam Sissyt magában. Elment az orgonacsokorért meg a rózsaszín rózsákért, én meg kirohantam.
– Ki az a Sissy?
– A barátnőm.
– Ott kellett volna lennie az esküvőn? – kérdezte John. A lány bólintott, ő pedig arra gondolt, biztosan koszorúslány vagy valami segítő. Fenyveseken száguldottak keresztül, dimbes-dombos szántókon át, ahol rózsaszínű rododendronok nőttek. John közben a szeme sarkából szemügyre vette a lányt. Szép sima bőre volt, és egészséges napbarnított színe. Még annál is csinosabb, mint amilyennek először tűnt, állapította meg a férfi. És fiatalabb is, tette hozzá magában.
– Jaj, istenem! Most aztán tényleg jól bekavartam! – nyögött fel a lány elnyújtott déli tónusban.
– Ha gondolja, visszaviszem – ajánlotta fel John, azon tűnődve, vajon miért hagyta cserben a lány a barátnőjét.
A lány a fejét rázta, igazgyöngy fülbevalója egy kicsivel az állkapcsa alatt söpört végig a bőrén.
– Nem, már késő. Ezt jól megcsináltam! Nem ez az első eset, de most… ez lazán elviszi a pálmát.
John az utat figyelte. Nem nagyon zavarta, ha sírni lát egy nőt, de a hisztériát utálta, és az volt az érzése, hogy ilyesmi készül: a lány hisztirohamot fog csapni neki.
– Ó… és mi a neve? – kérdezte John, hátha megússza a jelenetet.
A fiatal nő mély lélegzetet vett, és próbálta lassan kifújni a levegőt. Egyik kezét a gyomrára szorította.
– Georgeanne, de mindenki Georgie-nak szólít.
– Na és mi a vezetékneve, Georgie?
A lány a homlokára tapasztotta a kezét. Formás körme a körömágyhoz közel világos bézs színűre volt lakkozva, lejjebb fehérre.
– Howard.
– Hol lakik, Georgie Howard?
– McKinney-ben.
– Az Tacomától délre van?
– Na, lesz itt sírás-rívás – nyögött fel a lány, és zihálni kezdett.
– Nem hiszem el! Ezt nem hiszem el!
– Hányni fog?
– Nem hiszem – rázta a fejét a lány, és mohón igyekezett teleszívni a tüdejét. – De nem kapok levegőt.
– Csak szép lassan, ne ziháljon!
– Jó, jó, rendben, de nem megy – nézett a lány Johnra idegesen, szeme könnybe lábadt. Bordái környékén megrángatta a rózsaszín szatént, a rövidke ruha alja még följebb csúszott. – Nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! – jajdult fel a lány furcsán elcsukló hangon.
– Hajtsa a fejét a térde közé – tanácsolta John, aztán rövid pillantást vetett az útra.
A lány kissé előredőlt, aztán hátrahanyatlott az ülésbe.
– Nem megy.
– Hogy a francba nem?
– Túl szoros a fűzőm… Te jó ég! – szakadt ki belőle déli hangsúllyal. – Most aztán jól betettem a kiskaput! Nem hiszem el… – folytatta a máris ismerős litániát.
John kezdte úgy érezni, hogy mégsem volt valami jó ötlet Georgie segítségére sietni. A padlóig nyomta a gázpedált, és átdöngetett egy hídon a Corvette-tel. Kijöttek Seattle-ből, s máris maguk mögött hagyták a Bainbridge-szigetet. Az út két oldalát zöld növényzet foglalta el, és John felhajtott a 305-ös útra.
– Sissy soha nem fog megbocsátani nekem.
– A maga helyében nem aggódnék a barátnője miatt – mondta a férfi, mert kissé csalódottan vette észre, hogy a kocsijában ülő nő megbízhatatlan, mint a jövő heti időjárás. – Virgil majd vesz neki valami szépet, és attól az egész kimegy a fejéből.
A lány összeráncolta a szemöldökét.
– Hát azt nem hiszem – felelte.
– Dehogynem – szállt vele vitába John. – És valószínűleg még el is viszi majd valami drága helyre.
– De Sissy nem szereti Virgilt. Szerinte Virgil egy kujonfejű vén kujon.
Johnnak rossz előérzete támadt.
– Hát nem Sissy a menyasszony?
A lány a fejét rázta, és zöld szemével a férfira nézett.
– Én vagyok az.
– Ez egyáltalán nem vicces, Georgeanne.
– Tudom – jajdult fel a lány. – Hihetetlen, hogy az oltár előtt hagytam faképnél Virgilt.
A John nyakáról induló nyomás a fejébe tolult, másnapos fejfájása újult erővel tért vissza. A fékre taposott, mire a Corvette jobbra farolt, és megállt az autópálya szélén. Georgeanne az ajtó felé billent, és két kézzel kapaszkodott meg a kilincsben.
– Jézus atyaúristen! – tette üresbe a kocsit John, és a napszemüvegéhez kapott. – Mondja, hogy csak viccel! – szakadt ki belőle, és a Ray-Bant a műszerfal tetejére hajította. Gondolni sem akart rá, mi lenne, ha elkapnák Virgil szökött menyasszonyával. Illetve ezen nem kellett túl sokat gondolkodnia, rögtön tudta a választ. Tisztában volt vele, hogy pikk-pakk eladják egy sereghajtó kis csapatnak, még az öltözőszekrényét sem lesz ideje kiüríteni. Szeretett a Chinooksban játszani. Szeretett Seattle-ben lakni.
A háta közepébe kívánta, hogy más csapatnak adják el.
Georgeanne visszanyerte az egyensúlyát, és a fejét rázta.
– De hát nincs is menyasszonyi ruhában – bökött rá John vádlón. Becsapva érezte magát. – Miféle menyasszony az, aki nincs menyasszonyi ruhában?

A Kiadó engedélyével.