Vlagyimir Szorokin: Az opricsnyik egy napja

Az orosz kortárs irodalom – egyik – fenegyereke Vlagyimir Szorokin és talán nem tévedek akkorát, ha kijelentem, az egyik élő klasszikusa. A könyvei rendre viharokat kavarnak, kíméletlen látásmódja, stílusa, semmilyen tekintélyt nem tisztelő felvetései politikai hovatartozástól függetlenül provokálják az összes irányzat „farizeusait”, s ha tetszeleg is ebben a pózban, ha nemzetközi ismertségének alapja is kicsit ez a botrányhős-szerep, irodalmi jelentősége már most kétségtelen. Kicsit „népi hős”, mint Viszockij volt, kicsit „értelmiségi hős”, mint Paszternak – gondolom ő legszívesebben mégis leginkább Gogolt nevezné meg szellematyjaként; odabeszél az írói attitűd, amit képvisel, a nagy odamondogatók oly gazdag orosz irodalmi hagyományába.
 
„A masinák célba veszik a tűzvészt és az akasztott embert. Minden házban, minden hírbuborékban láthatják a pravoszláv népek, és meggyőződhetnek róla, milyen erős az Uralkodó és az állam. Így majd megértik, mi is a Szó és a Tett. Így mondta a mi Uralkodónk: a Törvény és a rend – ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve.”
 
Furcsa, hogy épp a „hagyomány” szót használtam. Szorokinnak mintha épp ezekkel a „zárványos, kiműthetetlen testekkel” lenne a legnagyobb baja. A jövő, amit vízionál, az elképzelt 2028. év Oroszországa a „nemzeti eszme” győzelme után a szeparációt és a Cár Atyuskát választja, nyersanyagkincseivel tartva sakkban a nyugatot; életrendjében mintegy a cári monarchia legsötétebb korszakát, a Rettegett Iván fémjelezte terrort élesztve újra. Mégis, mintha a látszólagos „regényidő” szinte a közvetlen holnapunk lehetséges ránkvetülő árnyéka lenne, csak szinte Verne-módra továbblapozva kicsit az időben, rápillantva néhány jelenbeli tendenciára, azokat továbbgondolva. Hiszen fenyegetőzik az olajcsap elzárásával a ma hatalma is, az általa fenntartott rendszer egyszerre paternalista és végtelenül korrupt, és e rendszer „talapzata” továbbra is a birodalmi gondolat. Mintha csak néhány kényszeredett lépésnyire lenne Putyin Oroszországa Szorokin víziójának jövőidejétől.
 
A valódi „regényidő” viszont igazából meghatározatlan – látszólag egy a lehetséges jövők közül, valójában a „jövő” teljes hiánya. Gondoljuk végig: az nem „jöhet el”, ami folyamatosan „jelen van”, és e folyamatosság folytán igazából nem is jöhet helyette más. Szorokin nem állít kevesebbet: akárhogy neveződik és rétegződik épp az orosz társadalom, alapjaiban nem tud másmilyen lenni, csak a megjelenési forma változik cárizmustól sztalinizmuson át „putyinizmusig” – és akár tovább. Miért gondolom ezt? Egyfelől a cyber-jövő összes kelléke lifeg a történeten, nem képez koherens jövővíziót, persze nem is ez a dolga. A másik pólus, a „nemzeti eszme” által feltámasztott múlt, az újrarajzolt Szent Oroszország törvényszerűségei is hiába az újraálmodott cári világ törvényei; azaz hiába húz megint a derestől és a kancsukától ívet a Bizánctól örökölt kenetteljesen erőszakos udvari intrikákig egy átlagos moszkvai hétköznap. Ettől még nem lesz kvázi-középkor az újrasarjadt, feltámadt múlt.

Szorokin épp arra figyelmeztet, hogy mindez maradéktalanul jelen van, épp attól „nyílt lehetőség”, hogy a hozzá vezető attitűd rendszertől függetlenül benne lakik az emberek szemléletében. Az orosz társadalom látszólagos archaizmusai inkább archetípusok. A jövő-elemek sajátos „esetlenségei” innen érthetők meg igazán. Az összes futurisztikus elem ősi diabolikus ösztönök alázatos szolgálója - a technika fétissé lesz a sztyeppén. Amíg a nyugat a futurisztikus tárgykultúrákban virtualitástól a hipertérig folyamatosan eszmék (például a szabadság eszméjének) terjesztőjét-hordozóját látja, a kelet szívesebben rendeli alá ezeket valamely rend-mítoszának.

Az angolszász fantasztikumban kevés kivételtől eltekintve a tárgyi-technikai „jövő” az „én” kiterjesztésének eszköze, avagy ha átlelkesül, hát „személyiség” lesz, a gép is „énné válik”. A kelet szívesebben játszik azzal, hogy a technika „felsőbb hatalomtól” (istentől, államtól, idegenektől stb) való, igazából megismerhetetlen,  diabolikus rendszer, az „egészéhez” az ember viszonya alapjában szolgai: az ember a technika szolgája, viszont a technika alap-részei pusztán „a szolgák szolgálóiként”, minden nekik tulajdonított démoni erő, fétisjelleg ellenére egyszerű célszerszámok. Így lesz Szorokinnál minden „jövő-elem” pusztán újfajta korbács, ultramodern furkósbot az Opricsnyina kezében.
 
„Ellenség pedig van garmadával, ami igaz, az igaz. Épphogy feltámadt Oroszország a Szürke Hamuból, épphogy öntudatra ébredt, épphogy tizenhat évvel ezelőtt Uralkodó Atyánk, Nyikolaj Platonovics lerakta a Nyugati Fal alapkövét, épphogy kezdtük elutasítani mindazt, ami kívülről jövő, idegen, s azt, ami ördögi, idebent – erre minden résből, mint a kártékony szkolopendrák, előmászott az ellenség.”
 
Gonosz gondolat, de mintha Oroszország „változatlan lelke”, a jól körülírható, de elpusztíthatatlan monolit lenne a regény igazi hőse, nem Komjaga, az opricsnyik. A múlt igazán plasztikusan megrajzolt „árnyai”, mintegy a „nincs új a nap alatt” jegyében az Opriscsina köntösében jelennek meg. Maljuta Szkuratov egykori serege valóban remek kiindulópont a terror időtlen rajzához, gonosz játékokat engedve meg Szorokinnak. Aki vendégszövegként avagy akár parafrálva az eredetit több helyen emel be a történetébe egyéb terror-időszakok szövegeiből: Sztálint dicsőítő költeményből így lesz például a regény szőttesében hűségeskü az Uralkodóhoz; végülis mindegy a „célpont”, kollektív őrületek idején kortól függetlenül a retorika úgyis ugyanolyan.
 
Első olvasásra a hagyományaira büszke, de valójában provinciálisan korlátolt - pravoszláv - orosz „legszélső véglete” gúnyoltatik itt, valójában viszont nemcsak a „nemzeti eszme” oldala kapja meg a regényben a magáét. A liberalitás – a regénybeli emigráns ellenzék –, az impotens fecsegés, a céltalan fröcsögés, a „jusztis-káromlás” görbe tükrébe kell belenézzen: a tiltakozás, a „hangot hallatás” gesztusa is lejáratódik. A totalitás mindenkit saját karikatúrájává mocskol – gondolhatnánk, pedig itt inkább a posztmodern alapból céltalan és választalan jellegét állítja szembe a szerző a szereplője, Komjaga elfogultságain át is a fanatizmus céltudatosságával: íme, ennyire erőtlen a ti „eszmei szabadságotok”. Erős írói szándék szült tehát itt erős szöveget – mondhatni a gyilkosok jelszavával: megvalósult a Szó és a Tett. Mert a regény igazi ereje a teljes, ijesztő mélységekig történő azonosulás az író részéről: a Komjaga bőrébe bújt mesélő minden torzult gondolata zavaró tökéletességgel van a helyén.

Egy, az élete ellentmondásait erőszakba csomagoló „hívő forradalmár” egy napját követhetjük nyomon. Mert „valóságos személy” illúziójává áll össze, lelép a lapokról – valahol a kívül ma is tapasztalhatóra, de még fájóbban a saját rejtett fanatizmusainkra rezonálva hitelessé válik, még ha nem is túl kényelmes szembesülnünk ezzel a fajta hitelességgel. Az elmesélt egyetlen nap a totalitás logikájának teljes lenyomatát magán hordozza. Talán megtaníthat rá, ezt a logikát felesleges megérteni, mivel párbeszédképtelen. Talán megtaníthat rá, valóban van olyan „szellemi teljesítmény”, amit csak és kizárólag elutasítani érdemes.