Főkép Dean R. Koontz eddig megjelent életművében volt már túlélő, visszatérő, halottlátó, lélekgyűjtő, de védelmező még soha.
Mondhatnám, hogy itt volt az ideje, de nem hiszem, hogy számítottam bármi ilyesmire, ismerve az utóbbi időben magyarul megjelent regényeket, melyek mindegyikében volt némi misztikus elem, mint mondjuk a vudu, vagy egy különleges golden retriever.
 
Ezúttal azonban semmi ilyesmi nincs (mondjuk a bérgyilkos személyes erősen misztifikált, de szerintem inkább pszichiátriai eset), bármennyire is szeretnénk többet látni az egyszerű kőműves, Tim Carrier figurájába, aki kedvenc bárjában ülve valami olyasmibe keveredik, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket.
 
Minden azzal kezdődött, hogy a százkilencven centi magas, nyolcvan kilós, nagy kezű és még nagyobb lábú, nehéz, acélbetétes munkásbakancsot viselő, John Wayne-es járású Timet az állott és friss sör, a kolbászos bödönből kifröccsent sós lé, valamint a bárpult polírozásához használt viasz szagát árasztó kedvenc kocsmájában megpróbálják felbérelni egy nő meggyilkolására – persze tévedésből.
 
Mivel Tim nem annyira ostoba, mint amilyennek kinéz, megpróbálja kihozni a legjobbat a helyzetből. Első körben lefizeti az igazi bérgyilkost, hogy mégse tegye meg, amire fel akarták bérelni, második körben pedig útra kelt, hogy figyelmeztesse az ismeretlen nőt a rá leselkedő veszedelemre.
Vajon hányan cselekedtünk volna így hasonló helyzetben? Gyanítom, nem sokan.
 
Pedig Tim sem „szuperhős”, egyszerűen csak egy jó érzésű ember, aki nem tudja szó nélkül hagyni, hogy valakit meg akarnak ölni. Valakit, akit még csak nem is ismer…
Mindezek után joggal merül fel a kérdés az olvasóban, hogy ha ez a pasi nem rendelkezik semmiféle különleges képességgel, akkor hogy lehet, hogy olyan ügyesen és sikeresen tudnak menekülni az őket üldöző, nem mindennapi bérgyilkos elől?
 
Anélkül, hogy túlontúl spoileres lennék, vagy többet árulnék el a kelleténél, többet nem mondhatok a történetről. Ami nem is baj, mert van valami, amit egy Koontz-regénynél nem különösebben szoktam, szoktunk megemlíteni, ez pedig nem más, mint a fordítás, ami jelen esetben egészen kiválóra sikerült.
 
Mondom mindezt úgy, hogy nem ismerem az eredeti szöveget, de azt tudom, hogy régen élveztem ennyire Koontz-regény olvasását, mégpedig az alábbi és hasonló gyöngyszemek miatt:
„Hatalmas reccsenéssel kettétört az ég.”
„Kíváncsi szellő szaglászott be rajta…”
„A szél sóhajtozva fújt át a parkolóház nyitott oldalain, a betonbarlang belsejéből pedig kísérteties suttogás hallatszott: hasbeszélőt játszott a szél.”
 
A mostanában tartó tendencia ezzel a könyvvel szerencsére véget ért, és úgy tűnik, vannak még sikerültebb darabok az életműben. Remélem, a következő kötet is ezt az irányt követi, mert bár nem különösebben egyedi, mégis remek szórakozást kínál.
 
A szerző életrajza
 
Részlet a regényből