Főkép

Dél-amerikai írók nem egyszer tréfáltak már meg úgy, hogy eleinte nem tudtam, nem értettem, merre halad és hová akar kilyukadni valamely szövegük – mi több, egyenesen azt fontolgattam, talán nem is érdemes olvasnom tovább –, aztán, ahogy a történet lassan kibontakozott, teljesen megbabonázott, olyannyira magával ragadott a mű, hogy egy szuszra voltam kénytelen végigolvasni, egyszerűen letenni sem lehetett a könyvet.

Ugyanígy éreztem César Aira kisregényének esetében is. A Johann Moritz Rugendas (1802–1858) életének egy rövid, de meghatározó epizódját feldolgozó kisregény első oldalai tudományos tárgyilagossággal vázolják fel a neves festődinasztia egyik leghíresebb tagjának származását, az őt ért hatásokat, az Alexander Humboldt és az ő módszere ihlette, „fiziognómiai” festői hitvallást.
Inkább tűnt illőnek mindez egy művészettörténeti enciklopédia vonatkozó szócikkébe, mint fikcióba, ám a szerző fokozatosan átúsztatta a tényleírásokat egyfajta – egyre személyesebb – élménybeszámolóba.

A lényegében vegytiszta elbeszélés Rugendas életének egy rövid – alig pár hónapos –, ám annál inkább döntő jelentőségű epizódját meséli el: egy, az argentin pampákon történt balesetet, amely egyaránt alapjaiban változtatta meg a festő habitusát, látásmódját, lehetőségeit és fiziognómiáját; voltaképp az egész életét.
Az akció a vívódások, bizonytalanságok és döntések, a metódus bölcseleti aspektusainak taglalásával keveredik; a külvilág mindegyre internalizálódik, a belső módszer, a gondolatok ugyanakkor kivetítődnek, részben vagy egészben megváltoztatják a valóságot, vagy legalábbis a valóság képét.

Az objektív és szubjektív létélmények, a valóság és a fikció keverése, egybemosása régóta bevett eljárás az irodalomban, különösen a mágikus realizmus fellegvárának számító dél-amerikai kontinens írásművészetében.
Airának mégis sikerül valami megfogalmazhatatlanul újat adnia. A mód, ahogy a táj, a félelmetes és titokzatos új világ a megismerés folyamata révén átalakít, és ezzel párhuzamosan átalakul, valamiképp az egyén, de meg az egész emberiség tapasztalatát is jelképezi, hiszen valóban minden relatív, a dolgok mércéje – alakítói és értelmezői – mi magunk vagyunk, a világ a befogadás aktusában, annak révén alakul, és közben szüntelenül visszahat.

Ám a kisregény élvezetéhez nem szükséges, sőt, talán kimondottan felesleges is továbbgondolni a műben rejlő filozófiát, ugyanis az elbeszélés oly mértékben magába, a saját mikrokozmoszába vonz, és mindenekelőtt oly mértékben gyönyörködtet, hogy az olvasás puszta öröme megad mindent, ami szükséges lehet a szellemi-esztétikai kielégüléshez. Az Epizód egy vándorfestő életéből letehetetlen, delejezően szép és mély olvasmány. Egyszóval kihagyhatatlan.

Részlet a regényből