Don Winslow: Barbár állatok
Írta: Galgóczi Tamás | 2010. 10. 21.
Finoman fogalmazva ez a könyv nagyjából olyan hatással van a Poirot történeteken szocializálódott krimiolvasóra, mint a vasárnap délutáni korzózás közben a világ helyénvalóságán álmodozó járókelőre egy véletlenszerűen begyűjtött gyomros.
Nem állítom, hogy az olvasmányélmény hatására teljesen újraértékeli majd az életét, de abban teljesen biztos vagyok, hogy ezt követően semmi sem lesz olyan, mint korábban.
Mondjuk már Don Winslow előző könyve (Bobby Z halála és élete) is sejteni engedte, hogy valami készül Kaliforniában. Nincs ez másként ezúttal sem, de a Barbár állatok mégis új dimenzióba helyezi a bűnregényt.
Köszönhetően
nyelvezetének, ami
a postmodern
és a twitterbejegyzésekhez szokott
felhasználó szövegfelismerő képességére alapoz.
Vagyis nincsenek hosszú szövegtömbök, a minimalista látvány hatására bármelyik Dumas hármat fordul a sírjában, s azonmód egy másik univerzumba emigrál.
A másik jellegzetesség, hogy nincsenek szerethető figurák a történetben. Mindenki bűnös, s akinek nem tapad vér a kezéhez (elvétve ugyan, de ilyen szereplők is előfordulnak a történetben), azok a hetedik főbűnben vétkesek.
Ez ugye a jóra való restség, bár számomra szimpatikusabb azon értelmezés, miszerint a szellemi tunyaság foglalja el ezt a helyezést.
Önmagába borult, a fogyasztói társadalomnak megfelelni igyekvő szülő, avagy a testiséget és az önmegvalósítást kissé túlzottan művelő szerető egyaránt megtalálható közöttük. A drogkereskedők, -terjesztők, -termelők jóval népesebb csoportja sem egységes, saját maguk kreálta hierarchia szerint tagozódnak, és sajátos értelmezés szerint nézik le egymást.
Winslow mindebből egy végtelenül erőszakos, A véres aratás című Hammett regénynél sokkal durvább, véresebb történetet barkácsol, ahol az élet semmi perc alatt ösztönszintre süllyed, ahol sajátos normák uralkodnak és szerelem helyett csak szexet találunk, ahol ugyan szükség van a kifinomult túlélő technikára, de az események statisztikai valószínűségeken alapuló végkimenetele nagyjából annyi eséllyel kecsegtet a nyugdíjkorhatár elérésére, mint az utcalánynak a szüzességi fogadalma betartására.
Részlet a regényből
Nem állítom, hogy az olvasmányélmény hatására teljesen újraértékeli majd az életét, de abban teljesen biztos vagyok, hogy ezt követően semmi sem lesz olyan, mint korábban.
Mondjuk már Don Winslow előző könyve (Bobby Z halála és élete) is sejteni engedte, hogy valami készül Kaliforniában. Nincs ez másként ezúttal sem, de a Barbár állatok mégis új dimenzióba helyezi a bűnregényt.
Köszönhetően
nyelvezetének, ami
a postmodern
és a twitterbejegyzésekhez szokott
felhasználó szövegfelismerő képességére alapoz.
Vagyis nincsenek hosszú szövegtömbök, a minimalista látvány hatására bármelyik Dumas hármat fordul a sírjában, s azonmód egy másik univerzumba emigrál.
A másik jellegzetesség, hogy nincsenek szerethető figurák a történetben. Mindenki bűnös, s akinek nem tapad vér a kezéhez (elvétve ugyan, de ilyen szereplők is előfordulnak a történetben), azok a hetedik főbűnben vétkesek.
Ez ugye a jóra való restség, bár számomra szimpatikusabb azon értelmezés, miszerint a szellemi tunyaság foglalja el ezt a helyezést.
Önmagába borult, a fogyasztói társadalomnak megfelelni igyekvő szülő, avagy a testiséget és az önmegvalósítást kissé túlzottan művelő szerető egyaránt megtalálható közöttük. A drogkereskedők, -terjesztők, -termelők jóval népesebb csoportja sem egységes, saját maguk kreálta hierarchia szerint tagozódnak, és sajátos értelmezés szerint nézik le egymást.
Winslow mindebből egy végtelenül erőszakos, A véres aratás című Hammett regénynél sokkal durvább, véresebb történetet barkácsol, ahol az élet semmi perc alatt ösztönszintre süllyed, ahol sajátos normák uralkodnak és szerelem helyett csak szexet találunk, ahol ugyan szükség van a kifinomult túlélő technikára, de az események statisztikai valószínűségeken alapuló végkimenetele nagyjából annyi eséllyel kecsegtet a nyugdíjkorhatár elérésére, mint az utcalánynak a szüzességi fogadalma betartására.
Részlet a regényből