Főkép Százegynéhány évvel ezelőtt sokkal könnyebb dolga volt a felfedezőnek, lévén az akkori világban még számtalan – legalábbis európaiak számára – ismeretlen hely volt. A helybéliek pedig mit sem tudtak a globalizáció előnyeiről, ezért aztán nem mentek sehová.
Fura is lett volna, ha teszem azt Londonban megjelenik egy zulu expedíció, s a környékbeli temetők feltárásával kezdi a szigetország múltjának megismerését.
 
A valóságban természetesen erre egyszer sem került sor, ellenben a másik irányba, mármint a világ fehér ember nem járta tájaira számtalan expedíció indult.
A résztvevők összetétele és céljai meglehetősen vegyes képet mutattak, hiszen a kincskeresőtől kezdve a tudósig minden szerzet megtalálható volt közöttük. Cseppet sem meglepő módon legtöbbjükre ma már csak a témával foglalkozó kutatók emlékeznek.
 
Ellenben vannak páran, akiket különféle okok miatt megőrzött a közös emlékezet. Vasco da Gama, Livingstone, Kolumbusz, James Cook vagy Marco Polo neve máig ismert.
A magyarok közül – a teljesség igénye nélkül – Almásy László (köszönhetően Az angol beteg című filmnek), Germanus Gyula, Magyar László, Teleki Sámuel, Kőrösi Csoma Sándor és Bíró Lajos többé-kevésbé közismert, bár picit bajban lennék, ha mindenkiről meg kéne mondanom, merre is járt a világban.
 
És természetesen közéjük tartozik Stein Aurél is, aki Ázsia-kutatóként újra „felfedezte” Európa számára a Selyemút középső szakaszát.
Expedícióin, melyek hivatalosan térképészeti célból indultak, a földrajzi felmérések mellett kiemelkedő régészeti munkát is végzett. Ezekről bővebben a korábban megjelent könyveiben számolt be (Homokba temetett városok és Romvárosok Ázsia sivatagjaiban).
 
A kötetben szereplő első könyv (Indiából Kínába) harmadik expedíciójának (1913-1916) rövid ismertetése, melynek során tovább utazott a hajdan forgalmas Selyemúton, s menet közben újabb ásatásokat folytatott.
A második könyv (Nagy Sándor nyomában Indiába) pedig annak az évekig tartó kutatásnak az egyik útjáról számol be, amelynek köszönhetően Stein tisztázta, merre is vonult Indiába Nagy Sándor.

Mai szemmel nézve értelemszerűen nem a felfedezések jelentősége ragadja meg az olvasót (elvégre nem mindegy, melyik völgyön keresztül vonult Nagy Sándor serege Indiába?), hanem az utazás nehézsége, Stein elszántsága és kíváncsisága.
 
Rögtön az elő könyvnél szembesültem a tudós ember némileg száraz nyelvezetével, aki szemlátomást vonzódik a rövid mondatokhoz, amelyek olvasatán gyakran egy hivatalos beszámoló jutott az eszembe, nem pedig egy útibeszámló.
Az is jellegzetes szerintem, hogy a szövegből teljesen hiányoznak a kalandos vagy szórakoztató elemek, mintha az expedícióval semmi efféle nem történt volna ezeken a vad tájakon. Sőt mi több, a táj, a környezet leírásával sem vesződik különösebben: pár rövid tőmondat és kész.

Persze azt gyakran kiemeli, mennyire jól érezte magát egy-egy helyen, köszönhetően a csodás kilátásnak vagy kellemes környezetnek, illetve mindig kiérződik szavaiból a büszkeség, amikor olyan helyre jutott el, ahol korábban még nem járt fehér ember.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy ezek a könyvek a nagyközönség számára íródtak – az eredmények tudományos feldolgozására és publikálására később került sor.
 
Le a kalappal a Palatinus Kiadó kollektívája előtt, amikor a feledés homokdűnéi alól kiásták és némileg leporolt formában közreadják Stein Aurél életművét.
Szinte biztos vagyok benne, hogy üzletileg nem ez lesz a legsikeresebb kiadványuk, de azt is tudom, hogy vétek lenne megfeledkeznünk az ázsiakutatóról, aki brit alattvalóként és világszerte elismert tudósként sem feledkezett meg szülőhazájáról.