Főkép

Mindig csodálattal tölt el, milyen találékonyak vagyunk mi emberek. Különösen, ha azt kell kitalálnunk, hogy ne nekünk magunknak kelljen megcsinálni valamit. Vannak olyan „helyettesítők”, akiknek érdekük, hogy kilétüket örök homály fedje (például a bérgyilkosok), mások szívesebben maradnak az árnyékban, de nem esnek kétségbe, ha személyükre fény derül (mondjuk a verőemberek, a kaszkadőrök és a takarítók), és vannak olyanok, akik az eredeti személy bőrébe bújva megírják az emlékirataikat, önéletrajzaikat, amiket aztán a megbízók a saját nevük alatt publikálnak. Na, ők a szellemírók.
 
Az egykori újságíró és történész, Robert Harris regényének főszereplője és egyben elbeszélője egy ilyen fickó, aki eddig sokféle híresség (pl. focisták, rocksztárok) helyett dolgozott már, nem is akárhogyan, ám most olyan feladattal bízzák meg, ami által egy eddig számára ismeretlen, érdektelen, zűrös világba csöppen, legújabb alanya ugyanis nem más, mint Anglia korábbi miniszterelnöke, Adam Lang. Bár úgy tűnik, ez élete nagy lehetősége, azért vannak bizonyos nyugtalanító körülmények: a munkát nagyjából elvégző előd rejtélyes halála, a világtól elzárt, kopár, erődszerű helyszín, ahonnan semmilyen formában nem szabad kivinni a kéziratot, valamint a tény, hogy munkába állásával egy időben vádolja meg egy volt minisztere Langot háborús bűnökkel.
 
Nem túl jó kezdet, ám ahogy mondani szokás, innen szép nyerni. Hősünk mindent meg is tesz, természetesen a maga módján, hogy a nagy mű a lehető legjobban sikerüljön, ám munka közben olyan ellentmondásokat fedez fel, melyek nem hagyják nyugodni, így saját szakállára nyomozásba kezd. Ha mondjuk értene hozzá, egészen biztosan máshogy csinálná, de nem, az ő erőssége az írás, így kutakodása egy igazi amatőr minden hibáját magán viseli. Ez az egyik pont, ahol nagyon el lehetett volna rontani a történetet, ha ugyanis profi szimat módjára kezdett volna kutatni, egészen biztosan becsukom a könyvet, és nagy valószínűséggel soha nem is nyitom ki újra. De szerencsére nem így történt, így az esetek nagy részében legszívesebben inkább ráordítottam volna erre a szerencsétlenre, hogy ne úgy, és főleg ne azt csinálja, amit éppen csinál, mert ha így folytatja, akkora katyvaszban fogja találni magát, ami akár az életébe is kerülhet.
 
Érdekes, ahogy egyszerű, mégis kifinomult írói megoldásaival Robert Harris nem csupán egy napjainkat is érintő témájú, fordulatos cselekményű politikai krimit írt, hanem szatirikus tükröt is tart az állandóan háborúzó nyugati világ elé. Nem foglal nyíltan állást, bár egyértelműen kiderül a regényből, hogy mindenért, ami történt, Amerika a felelős, hiszen minden szál oda, egészen pontosan a CIA-hoz vezet. Vajon tényleg ennyire rosszak lennének? Esetleg még ennél is jobban? Ki tudja? Nekem már ennyi is épp elég volt…
 
Jó volt végre olyan krimit olvasni, amiben nem a durvaság, a szélvészgyors tempó, az erőszakhegyek és az egyre fokozódó akció a menő, hanem az elegancia és az intellektus, ami számomra a klasszikus időket idézi (a politikai összeesküvés-thriller valamikor a hetvenes-nyolcvanas években élte aranykorát). Azt azért nem mondanám, hogy egyedi és kiszámíthatatlan lenne, mint ahogy nem is az, viszont jó volt egy kicsit megállni ebben a rohanó világban, és elolvasni egy olyan ember életének egy bizonyos szakaszát, akinek ha jól emlékszem, mindvégig egyszer sem hangzik el a neve…

Részlet a regényből