Főkép

Günter Grass majdnem tökéletes író. Nem rossz, sőt, jó amit alkot, de nem tökéletes. Ha lenne valami más témája a saját életén kívül, akkor valószínűleg tökéletes is lenne, így azonban csak jó. Mert sajnos csak és kizárólag a saját életéből merít, még ha a végeredményben ez nem is mindig mutatkozik meg nyilvánvalóan. Valójában ez a folytonos önreflexió sem baj egészen addig, amíg ezt mindig más és más stílusban teszi. Személy szerint nekem ez így sem tetszik, azonban kénytelen vagyok elismerni, hogy az önismétlés bűnét igen biztos kézzel oldja fel a változékony stílus és forma, illetve a műveiben gyakran jelen lévő mágikus realizmus alkalmazásával.
 
A bádogdob Oskar, a púpos törpe története, aki már a születése pillanatában tudta, hogy egy bádogdobot szeretne a leginkább, s háromesztendősen meg is kapta azt. A főszereplő egyéb kivételes képességeihez tartozik, hogy abba tudja hagyni a növekedést, de újra el is kezdi egyszer; piros-fehér bádogdobjával afféle modern sámánként varázsol történeteket, érzelmeket, jeleneteket, vagy szinte bármit, amit akar; s gyerekkorában üveget tört a hangjával. Amellett az átélt kalandok félelemtelenné teszik, a veszteségek pedig életszeretetét növelik.
 
Ebből a rövid leírásból is sejthető, hogy az 1959-es A bádogdob egyszerre pikareszk (csavargóregény) és fejlődésregény. Szerves része a háború utáni kortárs német irodalomnak, és olyan szexuális, vallási és társadalmi tabukat feszeget, amelyek még ma is aktuálisak. A főszereplő maga a groteszk mintapéldája; törpesége leginkább a gyermekkorban való megragadás kifejeződése, miközben súlyos, már-már öreges cinizmusba ágyazva közvetíti világlátását.
 
Összességében A bádogdob kötelező darab. Irodalomtörténeti jelentősége, társadalomkritikai és korrajz-jellege három különböző olyan szempont, amely miatt főként e területek tudósai forgatják - holott stílusa és az élvezetes fordítás alkalmassá teszi az egyszerű műélvezetre is.

A szerző életrajza