Főkép1. fejezet
Egy kis gond Fudzsiszavában
A Tokaidón, ugyanabban az évben; Istenektől-elhagyott hó
(november)

A keleti tartományokba vezető császári országút, a Tokaidó nagy forgalmat bonyolított: utazók is, bűnözők is szép számmal jártak rajta. A kormány ellenőrző pontokat, útakadályokat állított fel, itt a hadsereg katonái álltak őrségben: ők vizsgálták meg az áthaladók papírjait és járőröztek a környéken; de csak kevés ilyet létesítettek, és távol egymástól. Számos elkeseredett embernek pedig a megélhetést jelentette az útonállás.
A fővárosból jött, váltott lovakon utazó két férfi itt már egészen messze járt a birodalom központjától. Egyikük magas fiatalember, kifakult vadászköpenyben, egyszerű, ráncolt nadrágban: ő lovagolt elöl. Kardot is hordott, ez jelezte, hogy a „kiváltságosok” közé tartozik. Szolgája, egyszerű, sötét köpenyt viselő törékeny öregember, a málháslovon követte.
A fiatal nemest Akitadának hívták: a híres, de mostoha sorsú Szugavara család elszegényedett sarja volt, huszonöt éves, és a birodalom igazságügy-minisztériumának frissen kinevezett tisztviselője. Azért kapta meg az állást, mert ő végzett a legelső helyen az egyetemi vizsgáin. Hivatalos kiküldetésben járt: Kazusza tartomány adója után nyomozott, s ez különleges izgalommal töltötte el, hisz nemcsak hogy életében először járt a fővároson kívül, de a megbízatást legmerészebb álmain túlmenő megtiszteltetésnek is tekintette.
Az öreg Szejmej egész életében Akitada családját szolgálta: az égvilágon bármilyen magas rangra méltónak ítélte fiatal urát, de ezt a meggyőződését megtartotta magának. Értett a könyveléshez, sokat tudott a gyógyfüvekről, és büszke volt arra, milyen jól ismeri Konfucius műveit: atyai tanácsként gyakran idézgetett is belőlük Akitadának.
A sors azonban rövidesen kemény próbának vetette alá a fiatalember jövőjébe vetett hitét.
Akitada álmatagon mosolygott: a távoli kék hegyvonulatokat bámulta, de közben már a küldetés sikerét követő jutalomról ábrándozott, mikor a lova hátsó felét eltalálta egy jókora kődarab. Az állat felnyerített, ledobta lovasát a porba, és elvágtatott. Akitada olyan erővel vágódott a földhöz, hogy majd’ elájult.
Ebben a pillanatban két tagbaszakadt, szakállas ember ugrott ki az út menti bozótból, kezükben hosszú, vastag bunkósbot; egyikük megragadta Szejmej lovának kantárját, és leparancsolta róla az öreget. Az a megdöbbenéstől meg a tehetetlen dühtől remegve engedelmeskedett, fiatal gazdája pedig felült a földön, egyik kezével a fejét fogta, a másikkal a kardja után tapogatott – ami a lova nyergéhez volt kötözve. Az egyik bandita felemelte a bunkósbotját, és Akitada felé indult. Szejmej felkiáltott, és ágyékon rúgta. A férfi összegörnyedt, felvonyított a fájdalomtól.
Akitada még mindig kábultan lekuporodott és felkészült arra, hogy puszta kézzel is megvédje magát. De már az első ütést is alig tudta kikerülni, és hamar ráébredt, ha ilyen közönséges halált hal most itt, az út szélén, akkor bajosan tudja majd bebizonyítani kiválóságát császári ellenőrként.
Épp mikor a második bandita újra összeszedte magát, és Szejmejre emelte a bunkósbotját, feltűnt még egy szakadt ruhájú férfi. Egyetlen szempillantás alatt felmérte a helyzetet, felkapott a földről egy jókora, letört faágat, és olyan erővel sújtott le az útonálló alkarjára, hogy egyetlen csapással el is törte. Amint a bunkósbot kiesett a másik kezéből, a jövevény már meg is ragadta, és megindult az Akitadát fenyegető rabló felé.
Az elfordult Akitadától, hogy a társán segítsen; csakhogy most már az idegen is ugyanolyan fegyverrel rendelkezett, és olyan ügyesen állította meg a magasról lecsapó bunkót, hogy Akitada csak ámult. Még sosem látott bottal vívó embereket; és bár ezek a bunkók korántsem olyan hosszú, elegáns és könnyű fegyverek, mint a szokásos bambuszrudak, itt mindkét fél gyakorlott harcosnak tűnt. De az imént felbukkant idegen volt a jobb. Még a leggyorsabb csapásokat is elhárította, szöcskénél is fürgébben ugrott el előlük; olyan ravasz cseleket vetett be, hogy jó néhány fájdalmas szúrást be tudott vinni ellenfelének, mire végül meglátta, hol nem védi magát a fickó: visszacsapva homlokon találta, s ezzel eszméletlenül a földre küldte. A másik támadó ekkor fejvesztve elmenekült, a szakadt ruhájú fiatalember pedig a bandita derekán viselt
kötéllel jó szorosan megkötözte az ájult rablót.
– Ez aztán szép munka volt – szólította meg Akitada, és gyorsan odalépett hozzá. – Megmentetted az életünket… – de döbben-
ten megdermedt, ahogy megmentőjük felállt. Meglehetősen vidáman mosolygott rá, de az egyik alattomos vágástól felrepedt az
arca: a csapás épp csak elkerülte a szemét. A sebből ömlött a vér. – Szejmej! – kiáltott. – Gyorsan a gyógyszeres ládikát!
A fiatalember csak a fejét rázta, vigyora tökéletes fogsort mutatott; a kézfejével pedig letörölte a vért az arcáról.
– Ne is törődjenek vele. Semmiség. Hozom a lovát, uram – azzal elszaladt, és egy perccel később már vissza is tért, Akitada lovát vezetve. – Ha nem sérti a tanácsom, jó uram – jegyezte meg –, inkább az övében viselje a kardját. Akkor a következő rabló legalább meggondolja, magára támad-e.
Akitada elvörösödött. Ahhoz képest, hogy szakadt vándor, elképesztően szemtelen ez a fiatalember. Csakhogy most igaza van,
így Akitada visszanyelte a dühét.
– Jól mondod. Köszönjük még egyszer. Elővigyázatlan voltam. Kérlek, engedd, hogy Szejmej ellássa a sebesülésed! – Az arcon különben is számos horzsolás, sebhely éktelenkedett, de rendes körülmények közt bizonyára egészen jóképű lehet a fiú. Akitada eltöprengett, vajon megmentőjük rendszeresen verekedik-e így.
Az idegen azonban makacsul rázta a fejét, és elhátrált Szejmej és a kenetes-poros ládikája elől.
– Ne aggódj, nagyon óvatosan csinálja – szólt Akitada megnyugtatóan.
A fiú gyors pillantást vetett rá, de végül hagyta, hogy Szejmej megvizsgálja.
– Gondolom, a közelben laksz. Mi a neved? – kérdezte Akitada, míg a munkálkodó öreget nézte.
– Nem, nem itt lakom. Épp földművesmunkát indultam keresni. És hívjon csak Torának.
– Az aratásnak már vége – mérte végig elgondolkodva Akitada. – Lehetséges, hogy szerencsés véletlen ez, Tora. Leköteleztél minket, nekem pedig szükségem van még egy szolgára. Lenyűgözően kezeled a botot. Lenne kedved elkísérni minket Kazusza tartományba?
Szejmej kezéből kiesett a kencés tégely, és tátott szájjal bámult az urára. A fiatalember gondolkodott kicsit, majd bólintott.
– Miért is ne? Megpróbálhatjuk. Önöknek nyilván szükségük van testőrre, és ha én megfelelek, éppenséggel mehetek akár Kazuszába is. – Újabb széles mosollyal zárta a mondandóját.
Szejmej levegő után kapkodott.
– Uram, nem gondolhatja komolyan, hogy magunkkal visszük ezt a férfit!
– Gondolom, őróla beszélsz, öreg – mutatott Tora a megkötözött banditára, szándékosan félreértve az idős szolgálót. – Ne aggódj, ő nem megy sehová. A következő faluból küldünk érte egy csendőrt. Biztos örül majd a fejpénznek.
Akitadának meglehetősen jó üzletnek tűnt a dolog. Kísérőt, s egyben hűséges szolgát is szereznek, aki csak ételt meg néhány rézpénzt kér szolgálataiért. És alig haladnak lassabban így, hogy Tora fürgén szalad a lovak mellett.
Komppal keltek át a Narumi-öblön, estefelé érték el Futakava városát; végül egy buddhista templom, a rizstermelők által tisztelt rókaistenség, Inari híres szentélye előtt megálltak. A templomkapu mellett tetővel fedett tábla állt, hivatalos hirdetmények közzétételére.
– Nézzétek – nevetett fel Akitada, és egy nagy, fekete jelekkel telerótt, frissen kifüggesztett lapra mutatott. – „Rablásért körözzük a Hegyi Tigrist, élve vagy holtan. A bandita két méternél is magasabb, ocsmány kinézetű, szőrös, ereje egy sárkányéval felér.” Úgy látszik, az úton valami rablóbanda dolgozik.
Tora szélesen elvigyorodott.
– Ezt írnák? Egy sárkányéval? – Megfeszítette az izmait. – Ez aztán hízelgő!
Akitada meglepetten fordult felé.
– Te lennél ez a Hegyi Tigris? Hát persze… a „tora” azt jelenti, tigris!
– Nos, bizonyos szempontból én lennék – felelte a fiú, és mintha kissé el is pirult volna. – De tévedés az egész!
– Micsoda? Hát most már körözött bűnöző? – kiáltott fel Szejmej. – Bandita, gyilkos, még akkor is, ha nem is magasabb két méternél, és nem is szőrös! Elő a kardot, uram! Fogjuk el!
– Akárki is, megmentette az életünket – emlékeztette Akitada, és újra Torához fordult. – Te is egy hegyi tigris vagy, vagy nem?
– Nem – válaszolt a fiatalember, és állta a tekintetét. – Nem kell, hogy higgyen nekem. Annyi történt, hogy elkaptak, mikor ugyanabban a barlangban húztam meg magam, mint ők. A katonák összetépték az irataimat, azt mondták, lopottak. Még fel sem ocsúdtam, már láncra vertek mindenkit, és arról beszélgettek, hogy lecsapják a fejem! Kicsavartam egy tiszt kezéből a kardot, és futottam, ahogy a lábam bírta. – Azzal dacosan várta Akitada ítéletét.
Az szigorú szemmel mérte végig.
– Megöltél valakit menekülés közben?
– Nem. Ahogy megszereztem a kardot, a közelembe se mertek jönni. Futottam, amilyen gyorsan csak bírtam, fel a hegyre, és a következő faluban otthagytam a kardot a csendőrség falának támasztva.
Akitada sóhajtott.
– Hát jól van. Hiszek neked. De jó lenne papírokat szerezned, mielőtt a következő ellenőrző ponthoz érünk.
Tora szemében tiltakozás villant.
– Én aztán be nem teszem a lábam a bíróságra!
– Márpedig így lesz – jelentette ki Akitada. – Felajánlottad a szolgálataidat. Én viszont nem utazhatok olyasvalakivel, akit köröznek!
– Nagyon megbánhatja, uram, ha kiderül, hogy mindez csak hazugság – jegyezte meg Szejmej halkan. – A sólyomból nem lesz csalogány, és Ő Császári Fensége szolgálatában az ember nem fogadhat fel útonálló banditákat!
Akitada szóra sem méltatta.
Végül meglepően egyszerűnek bizonyult új papírokat szerezni kétes kinézetű társuknak. Akitada rangja és ajánlólevelei tiszteletet váltottak ki a helyi bíróságon, a hivatalnok nem tett fel kérdéseket, miért kell hirtelen még egy szolgát fogadnia – ráadásul épp egy olyan szokatlan nevűt, mint „Tora”, aki még kinézetre is kimondottan útonállóhoz hasonlít.
Tora odaadó szolgálattal fejezte ki köszönetét. Gondját viselte az egyre gyengébb Szejmejnek, és mindig megtalálta a legolcsóbb, ugyanakkor legjobb szállást. Ez pedig fontos szempont volt: bár Akitada a császár megbízását teljesítette, a szokásos fegyveres kíséretet nem engedhette meg magának, így csak kisebb összegű ezüstpénz és néhány zsáknyi rizs állt rendelkezésére ételként vagy csere céljára.
De a legjobb mégis az, gondolta Akitada, hogy utazásuk során Tora mindennap reggel vagy este rövid oktatásban részesítette őt botvívásból. Egyre csak javult véleménye új útitársuk jelleméről.
A botvívóleckék felháborították Szejmejt: azzal érvelt, hogy nemesember nem harcol ilyen fegyverrel. Mivel ellenvetései süket fülekre találtak, zsörtölődött és minden adandó alkalommal megjegyzéseket tett Tora alantasságára.
Mikor először pillantották meg a távolban a Fudzsi hegyet, Akitada ámulva fogta vissza a lovát. A hatalmas, hósapkás csúcs
ködbe burkolózó, földöntúli pompával bukkant elő, mintha egy felhő tetején nyugodna. Akitada szívét olyan túláradó büszkeség töltötte el hazája iránt, hogy szóhoz sem jutott.
Szejmej megjegyezte, hogy a hegytetőről mintha füst szállna fel.
– Ha ha! – nevetett fel Tora. – Csak látnák ezt a nagy szellemet éjjel! Úgy fújja a lángot, akár egy sárkány!
– Tűz és hó – mélázott Akitada elérzékenyülten, könnyes szemmel. – Minden bizonnyal borzasztó magas.
– Ó, egész az égig ér! – folytatta Tora, és szemléltetésül a magasba nyújtotta a kezét. – Akik felmásznak a csúcsára, sosem térnek vissza. Rögtön a mennyekbe jutnak.
– Az ostobaságra nincs orvosság – vágta rá Szejmej, akit elviselhetetlenül dühített a mihaszna szolga tudálékossága és szemtelensége. – Csak tartsd a nyelved a fogad közt, míg meg nem tanulod, hol a helyed!
Tora mintha megbántódott volna.
– Miért? Abban a ti magasságos fővárosotokban nem is hisztek az istenekben?
Szejmej válaszra sem méltatta.
Misimánál kezdődött a Hakonéra tartó hosszú hegymenet: ez a Tokaidó leghosszabb hágója, és ez fekszik a legmagasabban. Fel-
hők gyülekeztek az égen, s a fenyők, ciprusok közt mélységes csend honolt a levegőben.
A hivatalos ellenőrző pont a meredek hegyoldal meg a Hakone-tó közt állt: a néma víztükörben ott lebegett az ég meg a hegyek képe. Amióta maguk mögött hagyták a főváros kifinomult világát, most először szembesültek a vadonban uralkodó kegyetlen törvényekkel. Az ellenőrző pont úttorlasza mellett szemmagasságban, kis polcokon emberi fejek sorakoztak: bűnözőké, s mindegyik alatt kis táblácskán álltak a bűneik, okulásul és elrettentésül minden erre tévedőnek.
Bár hányinger tört rá a látványtól, Akitada rákényszerítette magát, hogy közelebb lépjen és elolvassa a táblák szövegét, mind a tizenegynéhányat. Gyilkosság, nemi erőszak, rablás, csalás és egy felségárulás is. Itt, a keleti tartományokban a rendőrség bizony komolyan vette az utazók ellenőrzését.
Visszament a többiekhez, és mélységes aggodalom töltötte el Tora miatt: mi lesz, ha az ellenőrzésnél rákérdeznek, ki is ő? Semmi sem szavatolja, hogy az ő rangja elég szolgája bőrének megmentéséhez, ha Torát letartóztatják állítólagos bűneiért.
Körbepillantott. Előttük úgy húszan várták, hogy sorra kerüljenek. Lassan haladt előre a sor. Hakonénál senki sem úszta meg alapos vizsgálat nélkül.
Egy őr lépett hozzájuk, elkérte a papírjaikat. Vetett rájuk egy pillantást, aztán intett, hogy a várakozókat kikerülve menjenek egyenesen a hivatali helyiségbe.
Lehajolva beléptek a függönnyel lezárt ajtón, és keményre döngölt földpadlós helyiségben találták magukat: szemben fából ácsolt emelvény, előtte alacsony pad. Tora és Szejmej a padhoz mentek és letérdeltek; Akitada állva maradt.
Az emelvényen az őrség egyenruhás, harcias bajszú kapitánya ült, háta mögött három illendően öltözött hivatalnokkal; oldalt pedig egy alacsony íróasztalkánál az írnok.
Az őr átadta parancsnokának Akitada papírjait, és súgott hozzá valamit a fülébe. A kapitány metsző pillantású fekete szeme rögtön végigmérte a fiatal nemest, majd Szejmejt és Torát is jól megnézte magának. Aztán átolvasta az összes okmányt. Volt, amit kétszer is.
Akitada érezte, ahogy a felső ajkán, tenyerén lassan gyöngyözni kezd a verejték. Ez bizony korántsem az az áhítatos tisztelet, amire a többi ellenőrző pontnál tapasztaltak alapján számított! Össze is rezzent kissé, mikor a kapitány kurtán odaszólt neki:
– Fáradjon közelebb, uram!
Akitadát rangja feljogosította, hogy ő adja ki az utasításokat, és ne másoknak engedelmeskedjen; most azonban nem kockáztathatta, hogy felhívja a figyelmet Torára, ezért ellenvetés nélkül közelebb lépett.
– A papírjaiból látom, hogy különleges kiküldetésben jött a fővárosból Kazusza tartományba.
Akitada bólintott.
– Ez a kettő önnel a szolgája, kezeskedik értük? – A kapitány fürge pillantása a fiatalember arcáról ismét Torára vándorolt – ezúttal talán kissé elgondolkodón.
– Igen – Akitada igyekezett könnyedén odavetni a választ, bár szíve a torkában dobogott. – Az idősebbet Szejmejnek hívják, a fiatalabbik Tora.
– Értem. Ennek a Tora nevűnek miért Futakavában kért ki papírokat?
Akitada érezte, hogy az arcába tolul a vér.
– Nos – dadogta –, az út viszontagságosabb, mint gondoltam, és… hmm… Szejmej sincs hozzászokva a nehézségekhez. Adódtak
gondok, és… szóval, jó ötletnek tűnt még egy szolgát felfogadni.
A kapitány hosszan, fürkészőn nézett rá.
– Gondok? – kérdezte, szinte már gúnyosan. – Nyilván ön sincs az utazáshoz szokva. Az igazat megvallva egészen messzire jutott így kíséret nélkül. Számos fővárosi ifjú nemes a farkát behúzva fordul vissza még jóval Hakone előtt.
Akitada arca ismét elvörösödött, ezúttal a dühtől; az ajkába harapott, és nem felelt.
– Mi dolga Kazuszában?
– Császári küldetésben járok, mint láthatja is, kapitány…
– A nevem Szaitó. Véletlenül nem az eltűnt kazuszai adók ügyében vizsgálódik?
Akitada azt az utasítást kapta, hogy a lehető legdiszkrétebben kezelje a dolgot – csakhogy ez a katona talán értékes ismeretekkel szolgálhat.
– De igen – bökte ki. – Tud valamit az ügyről?
– Azt tudom, hogy erre semmiféle szállítmány nem haladt át Kazusza tartományból évek óta. Az ellenkező irányba sok minden:
buddhista könyvtekercsek, szobrok, csomagok a kormányzónak… de a császár kazuszai adóját szállító menet egy sem. – A kapitány az egyik hivatalnokához fordult. – Hozd elő az elmúlt két év főkönyveit és a kazuszai adókról szóló iratokat! – Aztán az előtte heverő nyitott könyvért nyúlt, lapozott néhányat, és odatolta Akitada elé. – Nézze csak meg a saját szemével! Mikor idén sem jöttek a szokásos időben, jelentést tettem a dologról a fővárosnak. Megint.
Megint? Akitada a könyv fölé hajolt.
A hivatalnok hatalmas dobozzal tért vissza, és letette eléjük. A kapitány két másik könyvet vett elő belőle, és a végére lapozott.
– Tavaly: semmi. Tessék. – És egy sornyi ecsetvonásos jelre mutatott. – Itt is ugyanaz – és egy harmadik könyvet is odamutatott. – Itt vannak a fővárosba küldött jelentéseim másolatai.
Akitada megnézte a könyveket; aztán megnézte még egyszer, és egyszerűen nem hitt a szemének.
– Már három éve, vagy akár több is, hogy egyetlen szállítmány adó sem jött Kazuszából? – kérdezte. Hihetetlennek tűnt a dolog. És ami még rosszabb: a levelekből kiderült, hogy mindeddig a kisujját sem mozdította senki, hogy utánanézzen.
– Pontosan három éve – javította ki a kapitány. – Előtte mindig rendben ment minden, menetrend szerint, ahogy télen délre költöznek a ludak.
– Mivel magyarázza ezt?
– Nem tudom megmagyarázni – válaszolta Szaitó. Egy pillantással felmérte a fiatal nemest, majd összeszorította ajkait. – Én csak teszem a dolgom. Az embereimnek meghagytam, hogy minden kelet felől érkezőt kérdezzenek ki, érte-e őket bármilyen incidens az úton. Soha még a leghalványabb gyanú sem merült fel, hogy rablóbandák vagy útonállók működnének itt. Egy katonai kísérettel utazó menetet csak kisebbfajta hadsereggel lehetne megtámadni. Szerintem, de ez csak az én véleményem, azok a szállítmányok el sem indultak Kazuszából. – Megköszörülte a torkát, és megint azzal a nyugtalanító tekintettel nézett Akitadára. – És ezt megerősíteni látszik, hogy a császári hivatalok mintha késlekedtek volna megindítani a nyomozást. – Itt megrándult a szája sarka. – Egészen mostanáig – tette hozzá már egyáltalán nem palástolt gúnnyal.
Akitada érezte, hogy ismét paprikavörös lesz. Jól tudta, mire gondol a kapitány: senki sem akarja, hogy a szállítmányok előkerüljenek. Azzal, hogy egy tapasztalatlan, fiatal hivatalnokot küld nyomozni egy ilyen nagyságrendű ügyben, a kormány voltaképp jelzi: azt kívánja, hogy az egész ügyet felejtsék el. És ugyan mi más lehetne ennek az oka, mint a tartományi kormányzó személye – egy Fudzsivara, aki ráadásul a kancellár távoli rokona? De sajnos, egyben véletlenül épp Akitada legjobb barátjának, Koszehirának az unokabátyja is. Koszehirával együtt jártak egyetemre, jó barátság alakult ki közöttük, mivel különben egyikükkel sem barátkozott senki. Akitadával azért nem, mert szegény volt, Koszehirával pedig, mert alacsony és kövér.
Akitadának nem tetszett a kapitány modora, és kurtán válaszolt:
– Köszönöm. Most mennem kell. Ha itt végeztünk…
A kapitány elmosolyodott.
– Hát persze, hogyne! Nem rabolom az idejét. Sok szerencsét, uram! – És gúnyos tisztelettel meghajolt.
– Szejmej, a harangocskákat!
Egy katona elvette az öregtől a harang alakú zsetonokat, ami két ló átvételére jogosította fel az utazókat, és elviharzott.
Már léptek volna ki az ajtón, amikor a kapitány utánuk szólt.
– Változékony az időjárás. Talán jól tennék, ha nálunk töltenék az éjszakát.
Akitada visszanézett, és kimérten így felelt:
– Köszönjük, de azt hiszem, inkább továbbmegyünk.

A Kiadó engedélyével.