FőképSokkoló. Jobb szót nem találok arra a hatásra, amit Louis-Ferdinand Céline 1936-ban kiadott regényének első fejezetei keltettek bennem. A betegséget és bujaságot egyaránt önnön valójában, nyers, köznapi szavakkal bemutató orvos embergyűlölete, az a megvetés, amivel szegény és többnyire fizetni is képtelen pácienseit kezeli, próbára teszik minden jó érzésű ember tűrőképességét. A Céline álnéven író Louis-Ferdinand Destouches kettős maszkját viselő alter ego viselkedése, világfelfogása egyértelműen a századelő kríziseitől végleg elbizonytalanodott egyén, s rajta keresztül általában a modern ember kétségeinek, fájdalmainak, kilátástalanságának, undorának kifejezésre juttatója.
 
Ám a regény nem a megcsömörlött orvos történetét meséli el, hanem néhány oldal után visszatér a gyermek- majd a kamaszkor megpróbáltatásaihoz, az antihős jellemét alakító események elbeszéléséhez. Ferdinand tipikus megátalkodott kölyök; vásott, látszólag – és lényegében a gyakorlatban is – nevelhetetlen, az önuralom szinte teljes hiánya miatt mindig valami rosszba keveredik, még akkor is, ha éppen nem ő tehet róla. A szülei sokáig még bíznak benne, hogy megjavul, Édouard bácsikája biztatására még Angliába is elküldik, hogy ott nyelvet és jó modort tanuljon, végül mégis be kell látniuk, hogy jobb lemondani a fiukról.
 
Ahogy serdül és testileg is egyre érettebb lesz, Ferdinandnak a szebbik nemmel szintén egyre több baja akad. Vagyis neki inkább kalandjai, a nők viszont, akikkel összejön, vagy egyszerűen a közelükbe kerül, többnyire elzüllenek, elkurvulnak, megromlanak. S közben a fiú egyre fantasztikusabb helyzetekbe kerül, melyek néha már a fantazmagóriák határát súrolják; a fantázia világa átfolyik a valóságba, néha kimondottan nehézzé válik elkülöníteni a kamasz fantáziálgatását az objektív valóságtól. Az egyedüli bizonyosság, voltaképp a könyv üzenete (ha egyáltalán lehet efféléről beszélni): a szeretet. Édouard bácsi feltétlen, megértő szeretetének megváltó ereje, annak felismerése.
 
Mindezt Ferdinand/Céline/Destouches egyes szám első személyben meséli el, ami azonnal megkérdőjelezi az elbeszélő szavahihetőségét, hiszen érzelmileg ennyire töltött, önmagát és a világot folyton pocskondiázó szöveget legfeljebb némi távolságból bemutatva lehet fenntartások nélkül, látra elfogadni.
 
Ugyanakkor a megfogalmazás is egészen sajátos. Céline – akárcsak annyi más modernista kísérletező – a köznyelvet emelte be az irodalmi stílusba, méghozzá egészen sikeresen. Nem riadt vissza a vulgáris, obszcén szavak, kifejezések használatától sem, de a tényleges újítás a töredezett, már a tudatfolyam-technikán is túllépő elbeszélési mód. A rengeteg megszakadó gondolat, alapvetően az élőbeszédet utánzó mondatok ugyanazt a bizonytalanságérzést erősítik, amit maguk a történet epizódjai, s mindehhez cseppet sem leplezetten naturalista felhangok járulnak.
 
Talán eltúlzottnak tűnik a párhuzam, valamiért mégis Salinger Zabhegyezőjének egyik előfutárát látom Céline híres, sokszor legjobbként említett írásában, s nemcsak a könyv kamaszregényként definiálható műfaja, valamint az egyéni, sajátságosan a tizenévesek beszédére jellemző stílusjegyek, hanem az állandó, hiábavaló (vagy annak tetsző) kutatás toposza és a nem megnyugtató, mégis valamennyire pozitív végkicsengés miatt is. Ugyanakkor mégsem összevethető a két regény, mivel Céline műve egymagában áll, zárt, és mindenféle hasonlítgatást eleve kizáró irodalmi alkotás, amely kizárólag jó gyomrú és semmilyen formában nem finnyáskodó felnőtteknek való.