El Greco (VF)
Írta: Galgóczi Tamás | 2010. 09. 12.
Vannak dolgok, amik rendre ismétlődnek az emberiség történetében. Ilyen például, hogy a művészeknek, ha az otthon látottaknál többre, másra vágynak, idegenbe kell vándorolniuk, hogy ott keressék a boldogulásukat.
Ilyen festő volt az 1541-ben Krétán született Domenikos Theotokopulos is, aki később El Greco néven vált ismertté. Előbb Velencébe majd Rómába ment tanulni, de egy idő után úgy érezte, ebben a környezetben már nincs lehetősége a továbbfejlődésre, ezért Spanyolországba ment, ahol haláláig élt és alkotott. Legjelentősebb műveit is itt festette, de közben szobrászként és építészként is ténykedett.
Amikor az ember ránéz egy El Greco festményre, elsőre feltűnik a színhasználat újszerűsége – ne feledjük, ekkor a festészet a reneszánsz és a barokk közötti korszaknál tartott. Greco jelentőségét éppen az adja, hogy képes volt túllépni a kor keretein, s újszerűt hozott létre. A manierizmus hozadéka, hogy képein nem foglalkozik a szerkesztéssel és a formákkal is szabadon bánik (az 1590-es évek vége felé aztán ezen is túllép).
A kor legfontosabb megrendelője az egyház volt, nincs ez másként El Greco esetében sem (bár ő nagyon sok portrét is készített, valamint elenyésző számú egyéb képet), viszont festményeiből (ellentétben a kortársaktól) árad a vallásos áhítat.
De olyan erővel, amit napjainkban nehéz megérteni. Nem véletlen, hogy Itáliából a kor leghívőbb királyságába költözött, ahol a hit szerves részét képezte a hétköznapoknak.
„Képei alapján valós fogalmat alkothatunk a spanyol aranykor szellemi mozgatórugóiról. Fantasztikus alakjai a lelkük mélyén ugyanazt a reménységet, vallásos hevet és a földi béklyóktól való szabadulási vágyat hordozzák. Ezek az emberek az isteni lényegből táplálkoznak. Elég látni lelkesedésüket, amellyel Istenen csüngenek, egyedül rá vágynak, és vele kívánnak egyesülni.”
Erre az élményre a kortársak nem voltak felkészülve, ezért aztán El Greco halála után művészetét elfeledték, s csak évszázadokkal később fedezték fel újra. Képeinek valódi mondanivalóját viszont vallásos hit nélkül nehéz értelmezni, ezért korántsem annyira népszerű, mint mondjuk kortársai közül Michelangelo vagy Tiziano.
Ilyen festő volt az 1541-ben Krétán született Domenikos Theotokopulos is, aki később El Greco néven vált ismertté. Előbb Velencébe majd Rómába ment tanulni, de egy idő után úgy érezte, ebben a környezetben már nincs lehetősége a továbbfejlődésre, ezért Spanyolországba ment, ahol haláláig élt és alkotott. Legjelentősebb műveit is itt festette, de közben szobrászként és építészként is ténykedett.
Amikor az ember ránéz egy El Greco festményre, elsőre feltűnik a színhasználat újszerűsége – ne feledjük, ekkor a festészet a reneszánsz és a barokk közötti korszaknál tartott. Greco jelentőségét éppen az adja, hogy képes volt túllépni a kor keretein, s újszerűt hozott létre. A manierizmus hozadéka, hogy képein nem foglalkozik a szerkesztéssel és a formákkal is szabadon bánik (az 1590-es évek vége felé aztán ezen is túllép).
A kor legfontosabb megrendelője az egyház volt, nincs ez másként El Greco esetében sem (bár ő nagyon sok portrét is készített, valamint elenyésző számú egyéb képet), viszont festményeiből (ellentétben a kortársaktól) árad a vallásos áhítat.
De olyan erővel, amit napjainkban nehéz megérteni. Nem véletlen, hogy Itáliából a kor leghívőbb királyságába költözött, ahol a hit szerves részét képezte a hétköznapoknak.
„Képei alapján valós fogalmat alkothatunk a spanyol aranykor szellemi mozgatórugóiról. Fantasztikus alakjai a lelkük mélyén ugyanazt a reménységet, vallásos hevet és a földi béklyóktól való szabadulási vágyat hordozzák. Ezek az emberek az isteni lényegből táplálkoznak. Elég látni lelkesedésüket, amellyel Istenen csüngenek, egyedül rá vágynak, és vele kívánnak egyesülni.”
Erre az élményre a kortársak nem voltak felkészülve, ezért aztán El Greco halála után művészetét elfeledték, s csak évszázadokkal később fedezték fel újra. Képeinek valódi mondanivalóját viszont vallásos hit nélkül nehéz értelmezni, ezért korántsem annyira népszerű, mint mondjuk kortársai közül Michelangelo vagy Tiziano.