Főkép Vannak dolgok, amik rendre ismétlődnek az emberiség történetében. Ilyen például, hogy a művészeknek, ha az otthon látottaknál többre, másra vágynak, idegenbe kell vándorolniuk, hogy ott keressék a boldogulásukat.
 
Ilyen festő volt az 1541-ben Krétán született Domenikos Theotokopulos is, aki később El Greco néven vált ismertté. Előbb Velencébe majd Rómába ment tanulni, de egy idő után úgy érezte, ebben a környezetben már nincs lehetősége a továbbfejlődésre, ezért Spanyolországba ment, ahol haláláig élt és alkotott. Legjelentősebb műveit is itt festette, de közben szobrászként és építészként is ténykedett.
 
Amikor az ember ránéz egy El Greco festményre, elsőre feltűnik a színhasználat újszerűsége – ne feledjük, ekkor a festészet a reneszánsz és a barokk közötti korszaknál tartott. Greco jelentőségét éppen az adja, hogy képes volt túllépni a kor keretein, s újszerűt hozott létre. A manierizmus hozadéka, hogy képein nem foglalkozik a szerkesztéssel és a formákkal is szabadon bánik (az 1590-es évek vége felé aztán ezen is túllép).
 
A kor legfontosabb megrendelője az egyház volt, nincs ez másként El Greco esetében sem (bár ő nagyon sok portrét is készített, valamint elenyésző számú egyéb képet), viszont festményeiből (ellentétben a kortársaktól) árad a vallásos áhítat.
De olyan erővel, amit napjainkban nehéz megérteni. Nem véletlen, hogy Itáliából a kor leghívőbb királyságába költözött, ahol a hit szerves részét képezte a hétköznapoknak.
 
„Képei alapján valós fogalmat alkothatunk a spanyol aranykor szellemi mozgatórugóiról. Fantasztikus alakjai a lelkük mélyén ugyanazt a reménységet, vallásos hevet és a földi béklyóktól való szabadulási vágyat hordozzák. Ezek az emberek az isteni lényegből táplálkoznak. Elég látni lelkesedésüket, amellyel Istenen csüngenek, egyedül rá vágynak, és vele kívánnak egyesülni.”
 
Erre az élményre a kortársak nem voltak felkészülve, ezért aztán El Greco halála után művészetét elfeledték, s csak évszázadokkal később fedezték fel újra. Képeinek valódi mondanivalóját viszont vallásos hit nélkül nehéz értelmezni, ezért korántsem annyira népszerű, mint mondjuk kortársai közül Michelangelo vagy Tiziano.