Főkép Furcsa, hogy egy éven belül két olyan kötet is megjelenik, melynek ihletője – kevésbé vagy egyértelműbben kinyilatkoztatottan – Kosztolányi Dezső Esti Kornél novellafüzére.
Furcsa, hogy az alapvető és elsőre megmutatkozó különbségek ellenére mennyire nyilvánvaló és tagadhatatlan valamiféle azonosság a két szerző – a hatvanesztendős, megkérdőjelezhetetlenül a magyar kortárs irodalom egyik legnagyobbjaként számon tartott szépíró, valamint az elsőkötetes, ifjú íróaspiráns – közelítésmódja és világlátása között.
 
Elkerülhetetlenül a hasonlóság érzetét, valamiféle összevetés kényszerét váltja ki a tisztán irodalmi, néhol kifejezetten irodalomelméleti szöveg és a vulgáris szókimondás durva-finom egymás mellé helyezése; az én, az identitás lebegtetése; a tükrözött világ és a tükrözés viszonyának bizonytalansága; a folytonosan önmagára és a szövegre reflektáló elbeszélésmód és az ebből következő, ennek mintegy kötelező velejárójaként megcélzott distanciálás, távolítás, valamint az elbeszélői hangok rendszeres és hirtelen váltakoztatása; a szövegbe való beíródás és a szövegbeli újjászületés. Az irodalom ebben a kötetben is egyszerre mint tükör és önálló, saját szabályokkal rendelkező világ jelenik meg.
 
Mégsem mondhatjuk azt, hiszen botorság lenne, hogy Gerőcs Péter oly sok elődjéhez hasonlóan Esterházy köpönyegéből bújt elő.
Már csak azért sem, mert mentora a kötethez annak számos fontos jellemzőjére rávilágító utószóval hozzájáruló Márton László, akinek hatása a szerzőre semmiképp sem elhanyagolható. Ám az elődöknél sokkal fontosabb az egyedi hang, a remélhetőleg nem egyszeri próbálkozás és siker.
 
Ami leginkább megfoghat bárkit is Gerőcs Péter írásában, az a laza, könnyed, már-már hanyag mesélés-technika, amely sokhelyütt ténylegesen mesébe, meseszerű anekdotázgatásba csap át.
Mindehhez hozzáadódik még egyfajta, a huszonegyedik század elején egyediségében is tipikusnak mondható, szelíden maró gúny és simogatóan kegyetlen önirónia, olyasféle, korszerű – tehát vélhetően univerzális – humor, amely bölcseleti mélységei ellenére, vagyis sokkal inkább azokat erősítve teszi élvezetessé, szórakoztatóvá a szöveget.
 
A szöveg középpontjába helyezett Zombor, ahogy a kötet legtöbb mellékszereplője – valamint nyilvánvalóan maga a szerző is – tagadhatatlanul a rendszerváltás utáni kor gyermeke: valójában nem tudja mit akar, képtelen eldönteni, miféle viszonyban áll önmagával és a világgal, így álladóan új társakkal próbálkozik, hogy megint visszahúzódjon saját, biztonságot adó magánuniverzumába.
Szexuálisan szabados, miközben vágyik a komolyabb érzelmi kötődésekre is. Egyszóval nem találja magát, a helyét a világban, folyton keres, és valódi beilleszkedés helyett, esetleg épp beilleszkedésként, inkább újraalkotja önmagát. Ám ezzel vissza is értünk az irodalmi egyetemességbe, a kortalan igazságba.
 
Ígéretes első próbálkozás, és Márton Lászlóval együtt csak azt remélhetjük, hogy Gerőcs Péter nem írta ki magát egyetlen kötettel, hanem a Zombor és a világ csupán a kezdet, ahonnan tovább indul, nehezebben meghódítható magaslatok felé.
 
Tartalom:
Tetszhalott
Álomfejtés
Légszomj
Zombor hazugságai
Zombor és Goethe
Nia
Szerelem
A véres költő
Egy őszi vagy tavaszi napon
Nyári Ebéd – intermezzo
Zombor világgá megy
 
Társas magány (Marton László Gerőcs Péter Zombor-novelláiról)