FőképA néhai Dead Can Dance csendes zsenije, a Lisa Gerrard árnyékában megbúvó és méltánytalanul mellőzött zeneszerző 11 év után adta ki második szólóalbumát, amely idén jelent meg Ark címmel.
Hősünk már a Dead Can Dance-szel sem szerette ismételni magát, inkább mindig új utakat, hangzásokat keresett, ennek megfelelően pedig a várva várt korong sem egyenes folytatása az 1999-es Eye of the Hunternek: a mester jellegzetes orgánumán és a dalok keserédes hangulatán kívül nem is lehet azzal párhuzamot vonni. Na jó, talán még annyiban, hogy elődjéhez hasonlóan az Ark is igazi mestermű lett.
 
Brendan Perry zenéjét a Dead Can Dance legendás második korongja óta csaknem lehetetlen egyértelműen bekategórizálni és ez alól az Ark sem kivétel.
Azt mondanám annak, aki egyáltalán nem találkozott Perry zenéjével, hogy képzelje el a gazdagon és változatosan hangszerelt világzene, a pop és mondjuk a dark rock találkozását a (nép)költészettel, azon belül is valamiféle keserédes balladával.

Ez igaz az új lemezre is, emellett pedig természetesen vannak újítások is. A legszembetűnőbb újdonság, hogy az Eye of the Hunter akusztikus és élő hangzásához képest az Ark jóval modernebben szól.
Persze most sem maradnak el azok a különleges hangszerek, amelyek a muzsika egyedi hangzását adják, de a zene alapja teljesen elektronikus, ami nem csupán a ritmusban, de a dalokban felhangzó effektek révén is visszaköszön.

Ez egyébként az Ark egyetlen gyengéje is, de nem azért, mert annyira nem illik ide, hanem mert szólhatna jobban is.
A „baj” persze nem az effektekkel és a gépies zajokkal van, mivel ezek többnyire beleilleszkednek a zenébe, bár talán kevesebb is elég lett volna. A dobgép viszont legtöbb esetben valóban zavaró. A legjobb persze az élő dob lenne a többi élő hangszer mellé, de ha az nem is jöhet szóba, akkor is lehetne jobb – elég meghallgatni, ahogy az Ark zenei stílusával, vagy céljával rokon Massive Attack milyen ügyesen oldja meg ezt.

Ezen kívül azonban semmi másba nem lehet belekötni ezen a lemezen, hiszen nagyon hangulatos, remek dalokkal van teli és amellett, hogy ezt is ugyanaz a fennkölt szépség és művésziesség jellemzi, mint a mester többi művét, kellően populáris is ahhoz, hogy bármilyen helyzetben könnyed szórakozást nyújtson a hallgatónak, ami az elődjéről annak megkérdőjelezhetetlen zsenialitása ellenére sem mondható el.

A korong összességében rendkívül változatos, színvonalas és nincs két egyforma hangszerelésű dal. Nem állítom, hogy mindegyik telitalálat, viszont már csak a kiemelkedőbb minőségű dalokért is megéri próbálkozni vele.

Ilyen a nyitó monumentális és szépséges, keleties elemekkel elbűvölő „Babylon”, a félelmetesen hömpölygő „The Bogus Man”, a kicsit romantikus és varázslatos „Wintersun”, az abszolút Dead Can Dance-es „Crescent” és a lemez legjobb darabja, az álmodozós „Utopia”, amit Perry myspace oldalán már a lemez megjelenése előtt is agyonhallgattam, annyira megragadott.

Lehet, hogy kissé elfogult vagyok Perryvel szemben, de úgy gondolom, egy kivételes dalszerző és nem mellesleg egy csodálatos hangú énekes, amit a legutóbbi Diesel klubos koncertje, valamint ez a minőségi egyszemélyes produkció is alátámaszt. Remélem, nem kell további egy évtizedet várni a folytatásra!
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Babylon
2. The Bogus Man
3. Wintersun
4. Utopia
5. Inferno
6. This Boy
7. The Devil and the Deep Blue Sea
8. Crescent
 
Diszkográfia:
Eye of the Hunter (1999)
Ark (2010)
 
Kapcsolódó írásunk:
Dead Can Dance: Into the Labyrinth