FőképWilliam Styron 1951-ben megjelent regénye a „depresszióirodalom” egyik alapműve, legtöbbször Sylvia Plath regényével, Az üvegburával emlegetik együtt, s mivel az nagy hatással volt rám, a Feküdj le sötétben is évek óta szerepelt az „egyszer majd elolvasandók” listáján.

Azonban kíváncsiság ide vagy oda, kicsit tartottam tőle, hogy egy hatvan évvel ezelőtt írt regény mi újat tud mondani ma, amikor épp sokadik reneszánszát éljük a lelki betegségekre, depresszióra, őrületekre épülő félig tudományos, félig irodalmi műveknek.

Nem kellett volna aggódnom, mert Styron könyve ebben a műfajban valóban a legnagyobbak közé tartozik.
Mesteri a regény szerkezete, úgy ejt rabul, úgy húz bele a regény világába, hogy közben időnként újra meg újra eltávolít, ami egyfelől igényel némi szellemi munkát a befogadótól – amúgy sem egy „könnyű” olvasmány –, másfelől segít, hogy ne másszunk bele túlságosan ebbe az őrült, csupa lelki nyomorúsággal tarkított világba, magyarán, megőrizzük az ép eszünket a kötet végéig.

Ami azért munka, mert néhol olyan erősek és hatásosak a leírásai, hogy azt érezzük, a szereplőkkel együtt mi is lassan elveszítjük a maradék józan eszünket. Így kell írni, ha valaki aktív olvasókat akar magának, ettől a könyvtől azt hiszem, lehetetlen távolságot tartani.
 
Egy temetési menet foglalja keretbe a történetet. A regény kezdetén egy gyászoló apa érkezik a temetkezési vállalkozóval a kisváros pályaudvarára, hogy New Yorkban öngyilkosságot elkövető lánya koporsóját elszállítsa, és ahogy halad a halottaskocsi és a maroknyi gyászoló a temető felé, úgy bomlik ki a visszaemlékezéseikből a halott lány, Peyton Loftis élete, családja története, és ezzel együtt a kisváros, tágabban az amerikai Dél, még tágabban a negyvenes évek háborútól zajos változó világa.
Az a világ, ahol minden szereplő talajt vesztett, „elveszett” emberként él, ki-ki a saját kis magánpoklában.
 
Megismerjük az apát, Milton Loftist, aki tehetséges ügyvédként elvette egy ezredes gazdag lányát, és kényelemből avagy lustaságból sosem épített karriert, felesége örökségéből élt, feleslegességérzete pedig odáig juttatta, hogy alkoholista, akaratgyenge, felesége elismeréséréért bármire kész, ám ezt önmagának soha megbocsátani nem tudó emberronccsá vált.

Felesége, Helen bigottan vallásos, a hagyományokat, az elvárásokat, a látszatot mindenek felett tisztelő és minden változást, minden elhajlást, minden apró jellemhibát megbocsátani képtelen, komolyan idegbeteg nő, aki egész életét elsőszülött lánya, a visszamaradt, gyerekbénulással élő, fiatalon meghalt Maudie gondozására áldozza.
Direkt írom, hogy áldozza, mert bár Helen kétségkívül imádja gyermekét, áldozatként éli meg a gondozását és ezt az áldozatot folyamatosan a világ elé is tárja. Tetszeleg az áldozatszerepben, nem fogad el segítséget senkitől, és jóízűen gyűlöl mindenkit, amiért magára hagyják „keresztjével”.
 
Leginkább saját fiatalabb lányát, Peytont, akinek soha nem tudja megbocsátani, hogy egészséges, hogy gyönyörű, hogy okos, hogy szabad. Peyton apja kis kedvence, aki – hogy kompenzálja az anyai ridegséget – a végletekig kényezteti lányát.
Ők ketten imádják, istenítik egymást, Miltonnak a lánya a bizonyíték, hogy képes volt valami tökéleteset adni a világnak; Peytonnak az apja a biztonságot adó menedék, épp ezért válik tragikus pillanattá az, amikor szembesülniük kell a másik hibáival, ami oly fájdalmasan rímel a saját hibáikra.

Peyton, akárcsak apja, korán alkoholfüggővé válik, és képtelenné a hűségre, a kitartásra. Huszonéves korára épp azzá válik, amit anyja álságos féltéssel elsuttogott átkai jövendöltek, egy alkoholista, önsorsrontó, egyik férfi karjaiból a másikéba menekülő, virginiai mércével „romlott” nővé.

A new yorki aranyifjak világában élő Peyton, akit beszippant az épp modernizálódó világ felforgató eszmékkel, újdonságokkal, művészetekkel teli élete, maga mögött hagyott mindent, ami családjához, Virginiához, a poros déli értékekhez kötné, ám nem lel otthonra új környezetében sem, gyökértelenné, sehova sem tartozóvá, örökké a biztonságos menedéket kereső, ám mindenhonnan és mindenkitől menekülő űzött vaddá válik.

Styron a nagyon személyes történetet át- meg átszövi a társadalom tragédiáival, mintha Peyton sorsa egy nagyobb léptékű tragédiát jelképezne, egy egész generáció, egy egész nemzet tragédiáját.
A régi értékeket, a régi szokásokat felborító, azok elől menekülő „fiatalok” kerülnek szembe a tradíció híveivel, a lassú politikai változások a feketéket még mindig szolgasorban – noha tisztelettel kezelt szolgasorban – tartó déli mentalitással, a világháború pusztításai a saját gazdagságában és viszonylagos biztonságában ringatózó Egyesült Államok mindennapjaival. Petyton tragédiája nem egyedi, nem különleges, ahogy családja sem az, csak egy a széthulló családok közül.

Dicsértem már a regény szerkezetét, erre most vissza kell térnem, mert a legerősebb benne épp a vége.
A jó hatszáz oldal több mint kétharmadáig az igazi főszereplőt, Peytont csak mások visszaemlékezéseiben látjuk, és amikor már azt hisszük, mindent tudunk róla, hogy körbejártuk minden oldalról, minden nézőpontból, ki is volt ő, akkor, a legvégére Styron behozza őt is, és hirtelen nagyon is élő és aktív szereplőként látjuk, hogy aztán egy jó nyolcvan oldalas gondolatfolyamban kísérjük végig utolsó napján, és lássuk – immár az ő szemével – azokat az eseményeket, amik az öngyilkosságához vezettek.

Ami – ha már társadalmi tragédiákkal állítottam párhuzamba – épp aznapra esik, amikor az USA ledobta Japánra az atombombát.
 
Styron könyve igazi mestermű, annak ellenére, hogy nem egyszer úgy érezzük, „teljesítmény” olvasni, képes váratlanul úgy magába szippantani, hogy ne akarjuk letenni.
Lassan, lustán hömpölyögnek az oldalak, mintha a fojtogató, bénító déli hőség a lapokra is rátelepedne, és igencsak nagy türelmet igényel némelyik elkalandozó leírása, de ha szánunk rá elég időt és osztatlan figyelmet, akkor nagyon nagy élményt nyújt. Ott a helye a legnagyobb amerikai klasszikusok között.