FőképHa valaki annak idején elmulasztotta volna, most pótolhatja Sven Hassel életművének hiányzó darabját, hiszen az immáron negyedik alkalommal (ezúttal új fordításban) megjelenő regényben „hőseink” itáliai harcait ismerhetjük meg.

1944. Olaszország. A szövetségesek lassan haladnak észak felé, légifölényük alig ellensúlyozza az Észak-Afrikából érkező csapatok tapasztalatlanságát. Velük szemben egy remekül képzett, az évek óta tartó világháborúban megedződött, Kesselring tábornok által irányított német hadsereg áll, amely azonban minden erőfeszítés ellenére is hónapok óta hátrál a nyomasztó túlerő miatt (a szövetségesek 1943. szeptemberében szálltak partra Dél-Olaszországban). A hátvédet szokás szerint régi ismerőseink, a börtönbüntetés helyett a frontszolgálatot választó harckocsizók adják (hol tankokkal, hol gyalogosan). Sok év tapasztalatával a hátuk mögött (van aki már kilenc éve katona) bármire képesek, de igazából már csak egy cél vezérli őket – az életben maradás. Sem Hitlerben nem hisznek, sem a végső győzelmet nem várják.

Ön- és közveszélyes állapotban mennek titkos bevetésre, indulnak felderítésre, vagy éppenséggel szabadságra (ez utóbbi náluk legalább olyan viharos esemény, mint egy páncélos roham, csak vér helyett alkohol ömlik patakokban). 1944 elejére már számtalan borzalmat láttak, annyi utcalánnyal és hátországi idiótával volt dolguk, hogy már semmin sem lepődnek meg. Aztán elérkeznek Monte Cassino hegyére…

Akit érdekel mindez a másik fél szempontjából is, az olvassa el Melchior Wankowicz könyvét (A Monte Cassinó-i csata), amely a szövetséges haderő keretében itt harcoló lengyel csapatoknak állít emléket.

A szerző életrajza