Részlet Stephen Fry: A víziló című könyvéből

Jane háza valahol Onslow Gardens közelében volt. Jane retikülje, nem kérdés, dudorodott a pénztől, feltehetően Michael bácsi jóvoltából, és mint manapság minden gazdag, tudatlan lány, ő is belső építésznek adta ki magát.
– Amikor az emberek meglátták, mit csináltam a lakással – mesélte, ahogy a taxi megállt egy szabvány dél-kensingtoni fehér oszlopos tornác előtt –, megkérdezték, tudok-e nekik is segíteni.
A belső megfelelt legtúlérettebb várakozásaimnak. Függöny gyanánt förtelmes fülledt drapéria, tapéta helyett nyersselyem; biztos el tudják képzelni az egész idült ízlésficamot. Primitíven ocsmány; a teljesen reménytelen és üres élet olyan hangosan jajongó testamentuma, hogy belesüketül a lélek botfüle. Milyen rohadtul lustának, milyen kibaszott unottnak kell lenni ahhoz, merengtem, hogy valaki leüljön és megálmodja ezt a pazar szemétdombot? Jane a szoba közepén állt, felvont szemöldökkel, várta, hogy teli szájjal áradozzak neki. Nagy levegőt vettem.
– Ez az egyik legundorítóbb szoba, amiben életemben voltam. Éppen olyan förtelmes, mint vártam, és éppen olyan förtelmes, mint tízezer másik egy köpésen belül. Sértés a szemnek, a méregdrága klisék ugyanolyan degradáló koktélja, mint amit Beverly Hillsen kívül találni. Ugyanúgy nem parkolnám le a seggem azon a szófán a válogatott, művészien egymást ütő színű párnákkal, ahogy nem ennék kutyaszart sem. Gratulálok, hogy ilyenre pocsékoltad a méregdrága iskoláztatásodat, egy banknyi pénzt és a szomorú életedet. Na viszlát.
Ezt mondtam volna, ha van bennem még kétujjnyi whisky. Ehelyett kitoltam egy reszketeg „Istenem, Jane…”-t.
– Tetszik?
– A „tetszik” nem is fedi… ez… ez…
– Azt mondják, van hozzá szemem – értett egyet. – Múlt héten az Otthonok és belsők járt itt lefényképezni.
– Azt meghiszem.
– Látnod kellett volna, amikor beköltöztem!
– Van érzéked a fényhez és térhez – sóhajtottam. Fő a biztonság.
– A férfiak általában nem értékelik az ilyesmit – mondta elismerően, az italos asztal felé indulva.
– Kapd be, te hibbant, szánalmas ribanc – mondtam magamban, és közben: – Még egy férfi sem tud nem elájulni a népies és a családias ilyen ügyes, ízléses keverékétől – mondta gyáván kitárt karom.
– Macallant ittál, láttam – mondta. – De van Laphroaig, ha inkább azt kérsz.
– N-nem, a Macallan jó lesz.
Odahozta, majd egyik lábát maga alá hajtva leült egy ottománra, melyet a gyengeelméjűek olyan kárpitba csomagoltak, aminek a mintáját, gondolom, egy maja halotti lepelről vagy titokzatos bali menstruáló keszkenőről vették. Az lehetett a nagy ötlet a kulturális erőszak eme nyomorult pillanata és a többi ugyanilyen gyenge, ugyanilyen arcátlan csalás mögött, melyek zsúfolásig megtöltötték a szörnyű lakást, hogy Jane lerakja magát ott, körötte barátok, kiknek sokszínű ivási szokásai igazolják a bontatlan likőrös, aperitifes és alkoholos üvegek nevetségesen széles skáláját, miközben finom, de mélyreható társalgási témák repdesnek a szobában, akár ihletett tollaslabdák. Ehelyett csak ült, remegve, mint egy kamasz, a társasága pedig csak egy lecsúszott alak, aki valaha ismerte a szüleit. Ráadásul a felajánlott több liter whisky dacára még ő is hevesen máshová kívánta magát.
Jane meglötybölte az italát.
– Az első, amit tudnod kell – szólalt meg végül –, hogy haldoklom.
Ó, pompás. Mennyei. Egyszerűen tökéletes.
– Jane…
– Sajnálom. – Görcsös mozdulatokkal rágyújtott. – Ez otromba volt.
Naná hogy az. Valamiért senki sem érti, hogy ilyen esetben a tapintat és az együttérzés annak a dolga, aki haldoklik, nem a szerencsétlen faszé, akinek fel kell dolgoznia a hírt. Mindenesetre jó helyre jött. Elég halált láttam már, hogy jól viseljem különböző formáit.
– Egész biztos?
– Az orvosok egyetértenek. Leukémia. Javulás kizárva.
– Az gáz, Jane. Nagyon sajnálom.
– Köszönöm.
– Félsz?
– Már nem.
– Gondolom, nehéz megmondani, mikor csap le a penge?
– Azt mondják, hamarosan… három hónapon belül.
– Hát, drágám, ha kibékültél az ellenségeiddel és elbúcsúztál a barátaidtól, ne sajnáld, hogy korán itt hagyod a partit. Ez egy gennyes világ, gennyes kor, és úgyis mind hamarosan követünk téged.
Halványan elmosolyodott. – Így is lehet nézni.
– Csak így lehet nézni.
Most, hogy már tudtam, persze láttam is rajta. A szeme ragyogásában, a bőre feszességében és sápadtságában. Testének csontossága, amit egy neurotikus, gazdag lány ál-anorexiájának olvastam, az is lehet a betegségtől.
Hátradőlt, kifújta a levegőt. Most csak felvág, gondoltam. Ezzel a kilégzéssel azt akarta megmutatni, mennyire bölccsé és felnőtté tette a halálos ítélet, hogy „kellő megvilágításba hozta a dogokat”, és hogy furcsán felszabadította.
– Mondtam, hogy nem félek – mondta –, és nem is. De eleinte féltem. Szabályosan hisztérikus voltam. Mondd csak…
– Hallgatlak.
– Nem is tudom, hol kezdjem. Mit gondolsz… mit gondolsz a papokról?
Leültem. Hát persze. Naná. Kézrátétel. Ha nem pap, akkor illóolajok; ha nem illóolajok, akkor tűk; ha nem tűk, akkor gyógyfüvek; ha nem gyógyfüvek, akkor áttetsző kövek és éteri burkok.
– Papok… – mondtam. – Római vagy anglikán?
– Nem tudom. Vegyem úgy, hogy ateista vagy?
– Néha megingok, de általában véve igen. Próbálok nem gondolni rá. A reverendás szemetek a fejed fölött köröznek, mi? Harcolnak a jogért, hogy szétcincálják a lelkedet?
– Nem, nem… nem erről van szó. Jaj istenem…
Felállt és fel-alá járkált, én meg a whiskyt markolva ültem és vártam. Elképzeltem az étteremkritikusi életet, elmerengtem, lappanghatnak-e bennem késői költemények magvai, és az egészségesek türelmetlenségével töprengtem, a leukémia nem olyan betegség-e, amit én abszolút le tudnék gyűrni. Szedd össze magad és rázd le, asszony, mondtam magamban. Ha nem tudsz elküldeni pár fehér vérsejtet a picsába, mit érsz egyáltalán?
Végül felém fordult, döntésre jutott.
– A lényeg – mondta –, hogy különös dolog történt. A családban. Én nem értem, de téged talán érdekel. Mint írót.
– Ühüm. – Amikor az emberek azt mondják, „ezt íróként lenyűgözőnek fogja találni”, felkészülök a mennydörgő unalomra és zsibbasztó banalitásra. Különben is milyen író vagyok én? Hízelgéssel próbálta felizgatni félszemű figyelmemet.
– Gondoltam, ha már nem vagy… öhm… elfoglalt pillanatnyilag, segíthetnél nekem. Valaminek utána kéne járni.
– Nos, kedvesem, nem tudom, pontosan mi jár a fejedben, de én nem vagyok oknyomozó újságíró. Tulajdonképpen újságíró sem vagyok. És el nem tudom képzelni, mire használható egy bukott költő, bukott regényíró, bukott színikritikus és csak félig-meddig sikeres csődtömeg.
– Hát, ismered az érintetteket, tudod, és…
– Hohó! – emeltem fel a kezem. – Jane. Drágám. Angyalom. Virágszálam. Boldogabb-romlottabb időkben anyád meg én adtunk a matracnak. Ennyi az egész. Nem láttam őt ezer éve. Huszonvalahány éve elköszönt tőlem, felém hajigált keresztelői torta és heves sértések özönében.
– Nem anyuról, a bátyjáról beszélek.
– Loganről? Te Loganről beszélsz? Szenvedő Jézus lógó farka, asszony… – próbáltam folytatni, de rám tört a Köhögés, ahogy manapság gyakran megesik velem. Először csak megcsiklandja a torkomat, aztán, hiába igyekszem lebeszélni, egészen imponáló mutatvánnyá erősödik: egy okádó szamár és egy pudinggyári robbanás közé tehető. Jane együttérzés nélkül figyelte, ahogy viszonylagos nyugalomba fuldokoltam-ziháltam magam.
– Te ismerted őt – ismételte –, jobban ismerted, mint a legtöbben. És ne felejtsd el, hogy te vagy David keresztapja.
– Hát – lihegtem, letörölve arcomról a kínkönnyeket –, történetesen nem felejtettem el. A múlt héten küldtem neki konfirmációs ajándékot. Kenetteljes választ adott rá a kis vátesz.
– Hová tesz?
– Vátesz, úgymint… nem érdekes.
A mai fiataloknak smafu a szókincs.
– Szóval David konfirmációjáról tudtál, az enyémről meg nem?
Jézusom, micsoda nyafogó vén tehén.
– Már mondtam – magyaráztam türelmesen –, hogy anyádnak elege volt belőlem. Három-négy éve találkoztam vele Swaffordban, és láttam rajta, hogy még mindig nem bocsátott meg. Michael bácsikádnak viszont nagy a szíve.
– És még nagyobb a bankszámlája.
Ezt válaszra sem méltattam. Való igaz, Michael barátságát sokra értékeltem, míg Rebeccáét semmire, de szerettem úgy képzelni, hogy a pénznél többről van szó. Na persze azt is szerettem képzelni, hogy a világ tiszteli a költőket, és hogy egy nap véget érnek a háborúk, és hogy a televíziós személyiségeket eltűnteti egy halálos vírus. A között, amit szerettem képzelni, és a dolgok rideg, valóságos állása között több Buckingham-palota elfért.
– Tekints erre úgy, mint egy megbízásra. Nem vagyok különösen gazdag nő…
Nem, persze hogy nem, mi? Mert elszartad mindenedet Lalique parfümös üvegekre, perui szülési pokrócra meg namíbiai szeméremajak-ékszerekre, te bárgyú tehén.
– …de tudok ajánlani százezret most, a többit meg… vagy később odaadom, vagy rád hagyom a végrendeletemben.
– Százezret? – Megláttam magam a kandalló feletti ügyesen-rügyesen patinás tükörben. Egy vörös márnát láttam, tátott szájjal, gülü szemmel, egészen lilán és nagyon-nagyon mohón.
– Összesen negyed milliót.
– Negyed milliót?
– Annyit.
– Ugye, nem lírában? Angol fontról beszélünk.
Ünnepélyesen bólintott.
– Én nem… Jane… negyed millió rengeteg pénz, és nem is próbálom tagadni, hogy szörnyen vonzó nekem. De nem tudom, van-e bennem annyi, hogy bárkinek bármiféle szolgálatot tegyek, ami akár ennek a tizedét is éri.
– Keményen kell dolgoznod – mondta Jane.
Láttam a szája vonalából, hogy nem tudok olyat mondani, ami szemernyit számítana neki. Az elhatározása olyan szilárd, mint az alapozó, amit magára kent.
– És gyorsan kell dolgoznod. Akármit derítesz ki, meg kell tudnom, mielőtt meghalok. Már ha meghalok.
– Ööö… tessék?
– Már ha meghalok.
– Már ha meghalsz?
– Már ha meghalok.
Kezdtünk úgy beszélni, mint két benyomott nigériai.
– De azt mondtad…
– Nem, az orvosok mondták. Az orvosok mondták, hogy meghalok. Én nem hiszem. Ez a lényeg.
Hát tessék. Ha tényleg arra kerül a sor, hogy odaadja a csekket, biztos úgy írja alá, „Jessica Rabbit” vagy „L. Ron Hubbard”.
– Tudod, úgy hiszem, meg lettem váltva.
– Aha. Értem. Megváltva. Igen. Szép.
Felkelt és odament egy lakkozott szekrényhez, arcán a visszafordíthatatlanul őrültek szeráfmosolyával.
– Tudom, mire gondolsz, de semmi olyasmi. Majd meglátod. – A szekrényből elővett egy csekk-könyvet, és elkezdett írni. – Tessék! – Kitépett egy csekket és meglengette a levegőben, a jóindulat lobogója száradt a szélben.
– Nézd… – nyögtem. – Jane. A becsületem, vagy az a pár cafat, ami maradt belőle, nem engedi, hogy elfogadjam a pénzed. Nem értem, mit akarsz tőlem, kétlem, hogy képes vagyok rá, és, finoman szólva, kétségtelen, hogy nem vagy eszednél. El kéne menned egy… Egy fickóhoz.
Magam sem voltam biztos benne, mit értek fickó alatt. Orvost, pszichiátert vagy papot, gondolom. Habzó hipochondria egy olyan ember részéről, aki nem hisz az ilyen trágyában, de mi a rossebet lehet ilyenkor mondani?
– Azt akarom, hogy menj el Swaffordba. Azt akarom, hogy mondd azt a családnak, hogy Michael bácsi életrajzát írod – adta át a csekket. – Valószínűleg te vagy az egyetlen élő ember, akinek megengedné.
Százezer fontról szóló aláírt és kiállított csekk hevert az ölemben. A bankomnak volt egy fiókja a South Ken metróállomás mellett. Tíz perc alatt ott vagyok, és már töltöm is ki a befizetési cetlit.
– Vannak profi írók, akik ennek a töredékéért raknak össze családtörténeteket. Csak perkálnod kell, és kinyomtatják.
– Nem érted. Nem fogsz családtörténetet írni, hanem jelentésekben jelentesz nekem egy jelenségről.
– Szóismétlés – morogtam bosszúsan. Mivé lesz drága anyanyelvünk?
– Tanúja leszel egy csodának.
– Csodának. Értem. És pontosan miféle csodának?
Hallgatott egy sort. – Menj Swaffordba és jelents nekem onnét. Írj folyamatosan. Látni akarom, feltűnik-e neked valami. Azt hiszed, hogy elment az eszem, de tudom, ha odamégy, magad is látni fogod, amit kell.
Távoztam a lakásból és elgurultam a Brompton Roadon. Tépelődtem, akár a vécépapír egy szorulásos napon. Jane kétségtelenül buggyant, a csekkje azonban csábítóan józan. Az a kérdés, hogyan csikarjak ki egy meghívást Swaffordba. Az a kérdés, hogy mennyit kell dolgoznom a pénzért. Az a kérdés, hogy miféle munkát kell végeznem a pénzért. Átkoztam a nőt, hogy nem mondta meg, mire figyeljek. Ha a legcsekélyebb utalást teszi rá, legalább táplálhattam volna a tévképzeteit azzal, hogy látszólag megerősítem. De mik is ezek a tévképzetek? Legutóbbi swaffordi látogatásom elég szórakoztatóra sikeredett ugyan, de aligha ment csodaszámba.

A Kiadó engedélyével.