Főkép Azurro egy légbőlkapott, egy meselény, aki sokadmagával egy nagy háború részese lesz, amit egy hatalomőrült kobold indít Senkiföld és Meseföld és a többi elfoglalására. Fantasy mese ez, mely a 8-14 éves korosztálynak tetszhet, ahogy a könyv fülszövege írja: „képregényeken, mangákon, fantasyken felnövő gyerekek kedvence lehet”. Úgy is van.
 
Persze én már rém rég nem tartozok a célcsoportba, de számos könyv van, amit akkor olvastam és máig szeretem. Mindazonáltal az első benyomásom erről a könyvről az volt, hogy inkább kihagynám.
Aztán elolvastam egy írást Finy Petrától az Autósmesék című válogatásban, ami nagyon tetszett, és úgy döntöttem, hogy ha bármi szembejön velem az írónőtől, akkor azt is elolvasom. És az történetesen épp az Azurro lett, újra.

Biztos vagyok benne, az autósmese alapján is, meg amiket láttam a többi gyerekkönyvéből, hogy a kisebbeknek írt művei (például A tesó-ügy, Lámpalány meséi) nagyon jók, sőt, a neten olvasott pár felnőttverse is tetszett, de az Azurro nem.
Vannak nagy pozitívumai, olyasmik, amik az említett autósmesében is megvoltak: az egyéniségre törekvés, a tipikus mesei klisék kifordítása-kifigurázása, a nyelvi lelemények, a humor. Ezekből mindből van több-kevesebb, és Petra ezekben nagyon jó. Még mondanivaló is akad, ha nagyon akarom.
 
Ami meg nem jó, annak száma nagy. Először is, a történet igenis klisés. Ez mondjuk nem akkora baj, a váratlan húzások miatt, amik elveszik ennek az élét – az viszont már zavart, hogy volt olyan logikai hiba, amit nem lehetett annyival elintézni, hogy mese, belefér. Ahogy a könyv végi kavarodás sem tetszett: mintha nem lett volna szerkesztő, aki megmondja, hogy ez így nem lesz jó.
 
Aztán. Bár odáig vagyok egy halom könyvért, amiben a túlburjánzó írói fantázia csudás világokat és lényeket teremt (Ende Végtelen történetétől kezdve a Harry Potter sorozatig), hanem az Azurro-ban szinte egy-másfél oldalanként jön egy újabb mesés szereplő, lény vagy hely, és nem csak, hogy nehéz követni, ki kivel van, de egy idő után úgy érzi az ember, hogy nincs főszereplője a könyvnek, ilyen erővel Zilona, Kroll, vagy Flammo és Karmdur is lehetne a címe.

A történetvezetés telis-tele van hirtelen váltásokkal, de olyanokkal, amik leginkább a mangákra illetve animékre jellemzőek. Akárcsak ez a sok különös lény. Igenám, csakhogy ez nem manga, ez egy regény, amit Dömsödi Zsolt illusztrációi díszítenek x oldalanként, de semmiképp sem túl sűrűn.

Zsolt egy fiatal, nagyon tehetséges és ígéretes művész, és itt látható képei Philippe Druillet (Heavy Metal képregények) illetve Moebius (Az idő urai) képivilágát idézik, amitől nagyon szerethetném őket, csakhogy 1. nem vagyok benne biztos, hogy manga fanoknak bejön, 2. abban sem, hogy néha nem túl félelmetesek-e a megcélzott korosztálynak, 3. egy halom olyan dolgot illetve szereplőt nem rajzolt meg, amikre/akikre inkább kíváncsi lettem volna, mint amiket meg de, s végül 4. az ember-formájú lények ábrázolásai valahogy sántítanak, nem az igaziak.
 
A könyv befejezésében benne van a folytatás lehetősége, ígérete, és el tudom képzelni, hogy sokaknak fog tetszeni ez a könyv, így valóban folytatódhat, de szerintem annak sokkal-sokkal jobbnak kell majd lennie!