Főkép Riportkönyv-sorozatában (Beszélgetések nem csak jogról, ...világról és túlvilágról, ...szexről, ...tudományról) Révai Gábor kötetenként két-két embernek teszi fel nagyjából ugyanazokat a kérdéseket. Ha a beszélgetés elkanyarodna valamerre, jó érzékkel, néha talán kicsit erőszakosan tereli vissza a szót a kívánt mederbe.
 
A könyv stílusa ennyiben össze is foglalható - sokkal érdekesebb a tartalom és a két személyiség, akiket Révai leültetett némi baráti csevelyre.
 
Ranschburg Jenő gyógypedagógus és gyermekpszichológus, élő legenda a szakmában, aki kiérdemelte, hogy felnézzenek rá. A sztereotípiák alapján úgy képzeljük, hogy sem az idősekre, sem a pszichológusokra nem jellemző a rugalmasság, de Ranschburg Jenő egyáltalán nem tipikus személyiség.
 
A könyv születésekor hatvanhét éves volt, és a hosszú beszélgetés során megemlíti, hogy épp egyik elmélete felülbírálásán gondolkodik. „A Ranschburg az ilyen”, mondaná erre bárki, aki már olvasta több írását - s ez a könyv egyetlen hibája: azok számára érdekes, akik tudják, kik a riportalanyok és mit tettek le az asztalra, miért érdemlik meg az olvasó figyelmét.
 
Bár élettörténeteket is kapunk, mégsem derül ki teljes mértékben, hogy ki az a Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás. Ez utóbbi úriember pedagógus szeret lenni, de az élet többféle szakma felé elsodorta, mielőtt eljutott erre a felismerésre - tevékenysége többet nyom a latban: az alternatív, azon belül a Waldorf pedagógia élharcosa.

Ez a magyar olvasók szerint nem feltétlenül erény, de hozzá kell tenni, hogy amint a fülszöveg is említi, egyben ő a magyar Waldorf iskolák legnagyobb kritikusa is.
Hiszen a nagy nemzeti szűrőn átjutva ez az alternatív nevelési forma sem mindig találta meg a saját gyökereit. Tegyük hozzá: ez igaz a többi hasonló iskolára is, csak éppen a Waldorfról többet beszélnek, mint mondjuk a Montessoriról vagy a buddhista elvekre alapozó oktatásról (és ez is csupán két példa a sokból).
 
Ha pedig már nemzetről szólunk: a könyvben szó esik nemzetről és nemzetiségről, példaképekről és példaképpé válásról, a gyerekekről és a nevelésről, a magyar iskolarendszer hibáiról, más pszichológusok és pedagógusok kiválóságáról vagy épp elhibázott ötleteiről.
 
Mindezt érthetően, hétköznapi módon kapjuk, amolyan „Ranschburgosan” és „Vekerdysen”, mert jó riporterként Révai hozzá tud ugyan szólni a témákhoz, de inkább csak azért teszi ezt néha-néha, hogy kiprovokáljon egy-egy bővebb választ.
Narráció helyett teljesen háttérbe húzódik, és hagyja, hogy Ranschburg kicsit Bőhmbácsis hangon meséljen, illetve Vekerdy nyakas-inas PeterdiPálosan véleményt nyilvánítson.