Főkép Ez már a negyedik magyarul megjelenő Mitch Albom könyv, bár csak az Öten a mennyországban-t olvastam tőle eddig. De amiatt megvettem a többit is (Keddi beszélgetések életről és halálról, Még egy nap).
 
Ennek a legújabb kötetnek három főszereplője van: Albert Lewis rabbi, vagyis a Rebbe, aki megkéri Mitch Albom-ot, hogy ha eljön az ideje, ő mondja búcsúztató beszédét a koporsójánál; Henry Covington, a kábszer-dealer gengszterből lett keresztyén tiszteletes; valamint az író maga, hiszen épp eleget mesél saját életéről is – de csak annyit, amennyi szükséges, hogy megértsük a másik kettőhöz való viszonyulását.

Merthogy Mitch teljes döbbenettel fogadja a Rebbe kérését, hiszen ifjúkorában elhagyta szülővárosát, alig járt haza, szinte csak ünnepekkor, s azokon kívül nem is igen fordult meg a régi zsinagógában, ahol gyerekkorában amúgy is rettegett az erős hangú és erélyes Rebbétől, ráadásul katolikus nőt vett feleségül.
Persze ilyen felkérésre nem illik nemet mondani, hát annyit kér csupán a Rebbétől, hogy hagy találkozzon vele párszor, hogy emberként is jobban megismerje. Ezek a találkozók aztán 8 éven át folytatódnak, s mikor végül Mitch ott áll a Rebbe koporsójánál, bizony sokkal többet tud nem csak róla, de az életről, a halálról, önmagáról – s legfőképp az igazi hit erejéről is.
 
Ami Henry-t illeti, vele új lakóhelyén, Detroit-ban ismerkedik meg a jótékonykodással is foglalkozó Albom.
A nagydarab néger fazon egy romos templomot vezet, ahol maréknyi gyülekezet hallgatja szenvedélyektől fűtött prédikációit, jobbára olyan emberek, akik illenek is egy bűnözőből lett tiszteleteshez – legalábbis Mitch elsőként így gondolja. Drogosok, hajléktalanok, csupa kisiklott élet.

Aztán, ahogy egyre többször találkoznak, úgy jön rá Albom, hogy micsoda nagyszerű fickó ez a Henry, és hogy az ő esetében is milyen óriási, hihetetlen szerepe van a hitnek, és hogy azáltal mennyire sokat tud adni, segíteni elesett embertársainak.
 
A két lelkipásztor önmagában is érdekes életútjának megismerése mellé jó sok anekdotát, vicces sztorit kapunk (többször is megvillan az a híres zsidó humor), és jó érzékkel adagolt életbölcsességet is. Mert hiszen, miközben arról is szól, hogyan kell meghalni, élni tanít ez a könyv.
És az az egyik, a szememben rendkívül pozitív következtetése, hogy nem az számít, hogy hívják az istenedet, hanem, hogy milyen a hited, és hogy szeretettel kell fordulni az emberek felé.

És az is jó, hogy Albom jobbára elkerüli annak csapdáját, hogy túl magasztos, ne adj’ Isten nyálas legyen – és ebben mindkét másik férfiú nagy segítségére van.
Persze, Henry múltja eleve tesz róla, hogy a könyvnek legyen súlya, realitása (és épp ezért zavart nagyon ez a mondat a fordításban: „Pofa be, vagy szétlövöm a kobakodat!” Utóbbi szót biztosan nem használná egy New York-i benga néger, amint épp pisztolyt szegez egy kisnyugdíjas házaspárra)…
 
Nagyon fontos dolgokról szól ez a könyv. Hitről, vallásról, családról, közösségről, hagyományokról, amik segítenek embernek maradni, ill. azzá válni.
Azért pedig különösen jó olvasni, mert végre valami pozitívat, követendőt ad, miközben az ember folyamatosan csak szörnyűségekről hall, már ha bekapcsolja a tévét vagy beleolvas bármely újságba.

Szívesen a kezébe adnám mindenkinek, aki tud olvasni. Legyen bár ateista, vagy bármely vallás híve, vagy akár kereső, nem hiszem, hogy sok olyan ember van e Földön, akinek ne adna valami kis jót ez a könyv.