Főkép Poós Zoltán könyve egyszerre szubjektív és objektív, ezért az olvasó nem tudja eldönteni, hogy vajon zenére kihegyezett visszaemlékezést tart a kezében, vagy pedig egy laza hangvételű zenei tanulmányt.
 
Szerzőnk arra vállalkozott, hogy felsorolja az elmúlt ötven év - szerinte - legfontosabb slágereit, pontosabban fogalmazva minden év legkiemelkedőbb dalát. Választáskor azt vette figyelembe, hogy ki volt a legelőremutatóbb, -újítóbb az adott évben; valamint - és ez itt a lényeg - ennek kapcsán kicsit mesél az előadóról (legyen az énekes vagy zenekar), de még inkább az adott korról.
 
Nem tudom, egy mai tízen-huszonéves számára miféle jelentőséggel bír, hogy annak idején az Illés vagy az Omega milyen nehézségekkel szembesült, hiszen ma már elképzelni is nehéz, mit jelentett annó a „közellenség” titulus a Beatrice vagy a Rolls Frakció életében.
 
Miként azt is elég nehéz elmagyarázni, miért tudott tömegeket megmozgatni a Piramis (a fiatalságukat akkor töltők még ma is emlékeznek az országban elburjánzó úttörőőrs és szocialista brigád elnevezésekre), vagy pár évvel később az Edda (róluk már senki sem kívánt elnevezni semmit, ellenben nekik is rengeteg rajongójuk volt – s az első két lemez ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk).
 
Az értelmezéshez muszáj tudni: akkoriban a zene még társadalmi jelentőséggel bírt, az évente rendezett Táncdalfesztiválokat és egyéb országos megmérettetéseket csúcsidőben sugározta a televízió, beszédtéma volt, s persze az újságok is beszámoltak a fejleményekről.
 
Hozzáteszem, ezekben az évtizedekben (a nyolcvanas évek közepéig) még nem voltak zenei szaklapok (mondjuk, manapság sincs sokkal több), és nem létezett ennyiféle zenei irányzat (a meglévők többsége ráadásul nem is jutott be az országhatáron), ezért az ifjúság kis túlzással vagy diszkóba vagy rockkoncertre járt.
 
Poós Zoltán élvezetes elfogultsággal idézi fel ezt a kort, s persze a rendszerváltás utáni éveket, hiszen gyakorlatilag ettől a dátumtól alakult át hazánkban a populáris (szórakoztató) zene mozgalomból üzletté, s ennek köszönhetően egyre kevésbé tartjuk társadalmi eseménynek mondjuk a koncerteket, ami valahol érthető is, hiszen egy szombat esti zenés szórakozás társadalmi jelentőssége sokkal kisebb, mint mondjuk egy Ricse koncerten való részvétel volt a nyolcvanas évek elején.
 
Azért az 1974-es Bergendy fotón látható Demjén Rózsi szado-mazo stílusú bőrszerkójának látványa éri a pénzt, miként a bajszos Pataky Attila is sokkolóan hathat azokra, akik csak a Lagzi Lajcsis fellépéseiről ismerik. Hja kérem, akkoriban ennyire más volt világ.
 
Úgy gondolom, az is jellemző, hogy az ötven slágerből csak öt (igen csak ÖT) előadója tartozik a gyengébbik nemhez. A közízlés változékonyságát pedig az jelzi, hogy a listán senki sem szerepel kétszer, a két darab másfeles jelenlét (Kispál és a Borz – Kiscsillag, valamint VHK – Vágtázó Csodaszarvas) kivételnek számít.
 
Mivel mostanában - tudtom szerint - nem jelent meg hasonló szellemben íródott könyv ezekről az évekről, mindenképpen hiánypótlónak tartom a Táskarádiót.