Főkép „Százhetvenöt milliméter csapadék esett a Central Parkban. A meleg sárból férgek bújtak elő, hasztalan keresve száraz talajt. Hajléktalan férfiak és nők fogták rögtönzött batyukba holmijaikat és szétázott cipőkben vonultak kifelé a parkból.
Egy Florence névre hallgató hajléktalan nő tért le a már felismerhetetlen gyalogösvényről, egyenesen a tóba. Két kutya fényképét szorongatva fulladt bele.
Jelzőtáblák figyelmezették az embereket arra, hogy ne menjenek be a parkba, bár az igazság az volt, hogy a parkot sem sújtotta jobban az özönvíz, mint Manhattan többi részét.
De minden rendben lett volna, s a helyzet kezelhetővé válik, ha az időjárás nem fordul rosszabbra. Csakhogy nem így történt. Sokkal rosszabbra fordult.”
 
Érdekes választás, hogy a CSI: NY – Véres napfény után, amikor is New Yorkban éppen közel 42 fokos, párás, fülledt idő tépázta az idegeket, ezúttal ismét egy szélsőséges időjárási körülmények között zajló történet látott napvilágot.
Ám a hőséggel szemben ezúttal a napok óta szüntelenül szakadó eső az, ami próbára teszi az emberek tűrőképességét – álljanak a törvény bármely oldalán.
 
Joggal gondolhatnánk, hogy ilyen időben aki csak teheti, behúzódik valami száraz helyre, és lelke békességében kivárja, amíg ismét lehet közlekedni az utcákon.
De nem, mert vannak egyesek, akik nem bírnak megmaradni a fenekükön, hanem bemennek dolgozni, hogy aztán jól meghaljanak. Persze nem maguktól, hanem külső segítséggel. És a „ha már lúd, legyen kövér” elv alapján többen is így járnak.
 
Egy ártatlan szemlélő azt gondolhatná, hogy az eső vette el egyesek eszét, ám Mac Taylor és megszállott csapata tudja, hogy ez nem igaz. Mint ahogy a lelkünk mélyén mi is tudjuk, hogy nem erről van szó.
Az eső legfeljebb arra lehet jó, hogy elfedje a nyomokat. Vagy megnehezítse a tettes kilétének kiderítését. Esetleg lassíthatja is a munkát, de meg nem akadályozhatja.
 
Éppen ezért szinte biztosak lehetünk abban, hogy mire a kötet végére érünk, tudni fogjuk, miért kellett meghalnia egy Alvin Havel nevű középiskolai tanárnak, meg persze azt is, hogy ki követte el a gaztettet; hogy egy háborús veterán miért gyilkolt és csonkított meg négy embert, akikről persze idővel kiderül, hogy nem voltak éppen ártatlan bárányok ; és persze azt is, hogy ki, és főleg miért robbantotta fel a Doohan’s Bárt.
 
Ha ennyi ügynek kell a végére járni, könnyen előfordul, hogy az elit helyszínelő csapatnak meg kell osztania az erőforrásait, vagyis csupán ketten-ketten jutnak egy-egy ügyre. Meg persze a háttérben dolgozó technikusok, de ők valamiért nem kapnak igazán komoly szerepet a regényekben, pedig nélkülük a legjobb helyszínelők is csak félkarú óriások…
 
Lenyűgöző, ahogy Stuart M. Kaminsky a különböző szálakat ráncigálja, miközben egyértelműen látszik, hogy az egyes mozdulatok nem a véletlen művei, hanem előre megfontolt szándékkal történnek, hogy a szerző fejében már az elején kész a minta, csak éppen addig igyekszik titokban tartani, amíg magunk is felfedezzük a kibontakozó ábrát, hogy aztán együtt hozzuk létre a csodát. Még ha csak jelképesen is.
 
Mondhat bárki bármit, én szeretem ezt a sorozatot. És nagyon örülök annak, hogy ilyen melegben, ami most körülvesz bennünket, nem kell a zárt szobában kuksolnom, és a televízió képernyőjét bámulni, hanem nyugodtan foghatom a könyvet, és akár a strandon is élvezhetem kedvenc helyszínelőim serénykedést…