FőképEgy, az angol partoknál 1940-ben végrehajtott sikertelen partraszállási kísérlet után, amelyben majdnem otthagyta a fogát ez egész Wotan, az ezred Belgiumban nyalogatja a sebeit. Von Dodenburg százados sebesülten fekszik egy kórházban, Schulze őrmester nagy erőkkel igyekszik regenerálódni a helyi kupoldában, a szakképzett személyzet hathatós segítségével, Metzenger törzsőrmester pedig minden energiáját és szadizmusát az utánpótlásként érkező újoncok kiképzésére fordítja.

Egyedül Geiger őrnagy, az ezred parancsnoka van tisztában azzal, hogy egyáltalán nem a Brit Szigetek lesz a következő célpontjuk, hanem a Szovjetunió. Így aztán, amikor hónapokkal később, az immáron teljes harcértékűre feljavított alakulat előtt ismerteti Hitler személyes parancsát, mindegyikőjüket letaglózza a hír, miszerint nekimennek popvéknak. Ráadásul nem kisebb feladatot kapnak, mint a Breszt-Litovszki erőd bevételét.

A Halálfejesek Leo Kessler eddigi legnagyobb időintervallumot felölelő Wotan könyve: 1940 őszétől egészen az 1942-es év végén bekövetkezett első német összeomlásig és visszavonulásig követhetjük nyomon az eseményeket, talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a dicsőségtől a dicstelen visszavonulásig és megszégyenülésig.

Az 1974-ben íródott második Wotan SS köteten erősen látszik – olvasva már jópár, a későbbi időszakban játszódó részt –, hogy egynémely szereplő jelleme milyen alapokról indulva fog változásnak indulni a továbbiakban. Ez elsődlegesen és legmarkánsabban talán von Dodenburg karakterére a legigazabb.

A Halálfejesekben egy meglehetősen idealista és naív tisztként találkozhatunk vele, aki ugyan korántsem fanatikus náci – sőt, egyáltalán nem náci –, mégis egyelőre szinte vakon hisz a győzelemben. De miért is nem tenné, hiszen egységével végigmenetelt fél Európán, és eddig minden szembenálló erőt a földbe döngöltek. Majd csak később fog „kijózanodni” és kiábrándulni a háborúból.

A másik ilyen figura Geiger őrnagy. Ő ugyan alig mutat változást, viszont azt valamilyen szinten pontosan ellenkező előjellel teszi, mint von Dodenburg. Alapvető törekvése, hogy bármi áron megszerezze magának a tábornoki rangot, ebben a könyvben is dominál. Tűzön-vízen át hajtja az ezredet, a veszteségekkel mit sem törődve. Azt hihetnénk, valamiféle lelketlen, egoista torzszülöttel van dolgunk, ám hihetetlen módon a fagyos orosz télben, amikor már kilátás sincs a szovjet támadás megállítására és visszaverésére, elrendeli a Wotan visszavonulását.

Ebben csak kis szerepet játszik az, hogy ha teljesen elpusztul az ezred, nem valószínű, hogy újjáalakítják és őt nevezik ki a parancsnoknak. Sokkal inkább motiválja az, hogy kivezesse emberei maradékát a szinte biztos halál karmaiból és tisztességesebb, egyenlő feltételekkel zajló harcban megütközve az ellenséggel pusztuljon el, semmint értelmetlenül a mínusz húsz-harminc fokban, csak mert egy őrült szobafestő azt parancsolta neki. Aztán a későbbi regényekben ez a tulajdonság szépen eltűnik Geigerből és akkor már teljesen hatalmába keríti a vágy a tábornoki csillagok után. Akkor már nem törődik értelmes vagy értelmetlen parancsokkal, csak a dicsőséghajhászással.

Természetesen az üde színfoltot ebben a könyvben is Schulze őrmester jelenti, aki amikor csak lehetősége adódik rá, mindent megtesz annak érdekében, hogy Metzenger törzsőrmestert lejárassa, kellemetlen helyzetekbe hozza és köznevetség tárgyává tegye. Ez persze mindig sikerül is neki.

Leo Kessler így tompítja le a háború élét és biztosít egyfajta egyensúlyt könyvének. Ez leginkább a háború korai szakaszaiban játszódó könyveire jellemző, aztán a későbbiekben már hagyja túlsúlyba kerülni a borzalmakat és a pusztítást.