FőképRachel úgy érezte, hogy nővére távozása után rengeteg beszélnivalója lenne az anyjával. Mrs. Ray gondolkodása oly következetlen és (mondhatnám) hebehurgya volt, hogy eszébe sem jutott, Mrs. Prime látogatása netán új fényben láttatja Luke Rowan szándékait, s hogy erről nekik beszélniük kellene. S bár az imént jogosította föl Rachelt, hogy udvarlójának tekintse a fiút, még ennek sem igazán volt tudatában. A lánya azonban minden szavára emlékezett. Korábban elhatározta, hogy anyja engedélye nélkül nem kerül közelebb Luke Rowanhez, s most kezdte fölfogni, hogy anyja engedélyével ez a közelség fölöttébb kellemesnek ígérkezik. Egyvalamiben biztos volt: nővére nyomására nem mond le a fiúról.
– Mama – mondta –, nem is tudtam, hogy Mr. Rowan ilyesmiről beszélt önnel.
– Miről, Rachel? – Mrs. Ray hangjában elutasítás csengett.
Most, hogy Mrs. Prime elment, szívesebben hagyta volna egy időre e veszedelmes témát.
– Hát hogy Mama engedélyét kérte a látogatásaihoz, meg hogy rólam is beszélt.
– Pedig így történt…, amikor odavoltál Mrs. Sturtnél.
– És mi volt a válasza?
– Semmi, mert visszatértél, aminek örülök, mert nem tudtam volna, mit feleljek.
– De mégis, mit mondott, Mama? Már ha el szabad nekem mondania.
– Nemigen tudom, de semmi rosszat, azt hiszem. Egyetlen fiatalember sem beszélhetett volna szebben… Öröm volt hallgatni… Egyelőre ennyi történt.
– Jaj, Mama, mondja el! – esdekelt térdre borulva Rachel az anyjának.
– Nos…, azt mondta…, te vagy a legkedvesebb lány, akivel eddig találkozott.
– Tényleg, Mama?
E szavak hallatán Rachel közelebb húzódott az anyjához.
– Látod, csak beszélek itt összevissza… A lényeg, hogy el szeretne járni hozzánk, hogy láthasson…, és… és… dióhéjban tehát annyi, hogy udvarolni szeretne neked, ha engedem.
– És mit mondott erre, Mama?
– Nem volt módom felelni, mert visszajöttél.
– De Dollynak azt mondta, örömmel látja, bármikor teszi is tiszteletét.
– Ezt mondtam volna?
– Igen, azt mondta, Mama, hogy Mr. Rowen jöhet bármikor, szívesen látja, meg hogy jóravaló, derék fiatalembernek tartja.
– Így is van. Mi másnak gondolhatnám?
– Én sem mondom, hogy más lenne, de Mama…
– Igen, drágám?
– Mit feleljek, ha megkéri a kezem? Kétszer-háromszor a keresztnevemen szólított, és mindenáron meg akarta kedveltetni magát. Mit tegyek, ha udvarolni kezd?
– Ha nem tetszik eléggé, mondd meg neki bátran! Ez természetes.
– Igen, persze. – Rachel ezután pár percig hallgatott. Eddig még nem kapott választ arra a kérdésre, amely a leginkább foglalkoztatta. Ami az anyja által fölvetett lehetőséget illeti, pontosan tudta, mit érez. És ez ügyben szüksége is volt anyai tanácsra. – De Mama, azt hiszem, nagyon is kedvelem – mondta, szégyenében elfedve arcát.
– Látod, ezen csöppet sem csodálkozom – mondta Mrs. Ray –, mivel nekem is nagyon rokonszenves. Sokkalta figyelmesebb, mint a legtöbb korabeli fiatalember, aztán meg jómódú is, ami ugyancsak számít. Egy fiatal lány soha ne szeressen bele olyan férfiba, aki nem tudja megkeresni a kenyerét, akkor sem, ha amúgy istenfélő és szilárd jellem. A megnyerő megjelenés elvégre is csak külsődleges, és nem sok vigaszt jelent baj idején. Bevallom persze, szívesebben pillantok egy olyan fiatalemberre, akinek rokonszenves az arca és délceg a járása. Mr. Comfort pártolja a dolgot, és nála jobban senki sem tudhatja, mi helyes, és mi nem. Különben pedig nincs dicséretesebb, mint hogy Mr. Rowan legelőször is idejött, és az engedélyemet kérte. Oly sok ma az ármányos férfi, ő azonban minden, csak az nem.
Ilyenformán – sok-sok összefüggéstelen szó, csók és pár elejtett könny kíséretében – Rachel Ray engedélyt kapott anyjától, hogy udvarlójának tekintse Luke Rowant.

A kiadó engedélyével.