FőképTizedik fejezet

Tuggya jól a teremtő, hogy, hogy nem, megint fölborult a házirend.
A patás minden este súgott-búgott a bakterommal! Nem tudtam mire venni a dolgot. Gyanakodtam, hogy készül valamire. Álmatlanul forgolódtam az istállóágyon, törtem a fejemet, aztán mire kitaláltam vóna valamit, megint csak nem találtam ki semmit. Közbe vasárnap lett.
Vasárnap délután megint elgyött a patás látogatóba, mégpedig egy Rozi nevű asszonnyal. Ez a Rozi nem valami szép firma volt, ha meg a száját kitátotta, hát a hideg is végigszaladt az inamon. Rozi mezítláb járt, ámbár volt neki lábbelije, de amint láttam, a két papucsot állandóan a hóna alatt tartotta. Nem is csudálom, hogy olyan fekete volt a lába, még feketébb, mint Riskának. Pedig a Riska tehenet mindennap megvertem a randa szokásai miatt. Először is mikor idekerült hozzánk, rögtön elkezdett öregasszonyosan nyámmogni, azt hitte, hogy amit a többi teheneknek megengedtem, azt neki is szabad… De ott hagytam el Rozinál. Nem akarom szavam felejteni.
Azt beszélte a patás, hogy meg akar házasodni, és evégbül el akarja jegyezni ezt a Rozit. Mondtam a bakternak, mikor elment a patás, hogy mi a fenének akarja a patás eljegyezni ezt a Rozit, hiszen olyan randa, hogy jegyezés nélkül megismerheti, míg szeme lesz. És el nem lopják tőle akkor se, ha fizetne érte.
A bakter aztán megmagyarázta, hogy mi az a jegyesség. Sose hittem, hogy ennyi esze van egy bakternak.
– Már – mondom – azt hittem, hogy pecsétet ütnek Rozi homlokára, vagy befestik cinóberveresre a hátát.
– A fenét – mondta a bakterom –, majd Miska bácsi elgyűrűzi karikagyűrűvel.
– No – mondom –, ez az, amire gondolok. A karikát ugyebár befűzi Rozi orrába, és kivezeti a vásárra táncolni.
– Megláccik rajtad, hogy nem vótál vőlegény – mondta a bakter –, nem is tucc te semmit. A gyűrű színaranybul van, ilyent húz Miska bácsi a Rozi középső ujjára.
– Most már értem – mondom –, de ha kivezetné Miska bácsi a vásárra, akadna nézője éppen elég.
Aszongya a bakter:
– No, elég helös vászoncseléd a Rozi, igaz, hogy egy kicsit az orrábul beszél, de máskülönben olyan szép vastag bokája van, mint a vödör.
Nem értettem egyet a bakterral. Már nekem sehogy sem teccik. Meg hogy ez a Rozi vászon vagy mi a fene? Már a vászon se valami drága dolog, és nincs ezen annyi vászon se, mint a tenyerem. Még a szoknyája se vászon. A hasa olyan, mint a szalmapetrence. Milyen gusztusa van ennek a patásnak?… De csak jegyezgesse a patás, hogy a jó Isten nem álgya meg őket, errül én előre kezeskedek.
A bakter sokat magyarázott: azt is mondta, hogy a Rozi fehércseléd.
– Már megengeggyen – mondom a bakternak –, de ez inkább seszínű fajta, mert a foga se fehér, és olyan ritka, mint a gereblyénk. Cselédnek lehet, hogy cseléd vót, de ez se olyan magas hivatal.
A bakter nem akart megérteni, én meg nem engedem félrevezetni magam.
Otthagytam a baktert a borosfazék mellett, én meg elindultam legeltetni a teheneket. Nem is történt semmi egészen vasárnapig.
Vasárnap déltájban újra elbicegett a patás a Rozijával. A vállán két csizma volt keresztbe vetve, a kalapjánál meg valami virágot láttam. A Rozi, úgy vettem észre, a lábát is megmosta: ragyogott a képe, mint a sütni való tök, alig bírtam belenézni.
A patás bement a bakterházba, Rozi meg leült a küszöbre a lába hüvelykujját csavargatni. Utánaszaladtam a patásnak, mert nekem tudni köll mindenrül, ami a háznál törtéink. És hátha valami rosszban sántikál ez a patás.
A bakterom éppen a gyorsvonat után eresztette le a sorompót, majdnem elaludt megint az ebadta. Aszongya a patás a bakternak:
– Csak azér gyüttem, Szabó komám, mert szeretném megtartani a jegyzést kiednél. A gyüvő vasárnap lesz majd bor, dohány, harapnivaló meg miegymás. Aztán, ha a fölsíges atya, aki fölöttünk lakik, megengedi, sor kerül a lakodalomra is… Nem akarom, hogy elkutyuljon az asszony, mert még majd elhalássza elűlem valaki.
A bakter igen szíves lett. Rögtön bevezette a patást meg Rozit a hűtőszobába, ahol enni szoktunk.
A patás levette vállárul a csizmákat, és odatámasztotta a konyhába a fazekak mellé. Az egyik csizma szakasztott olyan volt, mint a lópata. Nézem jobban a csizmákat, hát csöpög a zsír, de mind a kettőn. Ahogy megszagolom, csaknem megütött a szél.
– Még ilyen randa két jószágot!…
Fogtam a két csizmát, és kidobáltam a vasútárokba. Ilyen holminak nem adok helyet a bakterházban. Elég szép tűlem, hogy a banyát megtűröm.
Amint a kút felé tekintek, látom, hogy a tehenek bementek a kukoricásba. Gyorsan odaszaladtam, végigvertem a Riskán, aztán eltapostam a tehénnyomokat.
Nem maradhattam sokáig a bakterház körül, mert a tehenek hol a kukoricásba, hol a vasútvágányok között kószáltak. Elindultam hát legeltetni, de nem messzire, mert becsületes emberfia vasárnap megjámborodik, és nem keresi a kellemetlenségeket sem magának, sem másnak. Tudom magamrul, hogy milyen szép a békességes élet – kivált vasárnap…
A tehenekkel egyenesen Konc bácsihoz mentem. Az igaz, hogy itt meg az útkaparó kaszálója van, de mivel vasárnap nem jár erre, nyugodtan legeltethetek.
Konc bácsival megbeszéltük, hogy könyvet írunk a bakterházról. Ő előre ír egy előszót, én meg hátra. A ténsasszony nevit is kiírjuk, de csak kisbetűvel: őrá kár lenne a sok téntát pocsékolni. Most a barátommal se nagyon egyeztem, mert azt akarja, hogy többet beszéljek a bokámrul. Ezt egyáltalán nem akarom. Így is annyi disznóság derül ki a könyvbül – és még el találnám veszíteni a becsületemet. Nem is jutottunk tovább a tervezgetésnél. De amit mink ketten kigondoltunk, azt megcsináljuk, ha nem előbb, hát utóbb. A barátommal nem veszek össze e széles világért se, mert csak azóta boldogulok a bakterháznál, mióta meghallgatom a tanácsait.
Naplemente tájban búcsúztam el a barátomtól.
Amint hazaérek a kút mellé, megint föl van fordulva a bakterház fenekestül. A bakter, a patás, a banya, Rozi, Szedmák bakter meg a többiek ahányan voltak, mind körülszaladgáltak a bakterházon. Én csak húzom a vizet a vályúba egyre, és közbe gondolom:
– Mi a fene lehet mán megint, hogy ilyen valóságos lázadást csinálnak? – Odamentem közéjük én is puhatolódzni.
– Mi van itt – mondom –, csak nem a macskát zavarásszák?…
Aszongya nekem a patás, de sírva-ríva, hogy nem láttam-e én az ő szattyánbőr csizmáját?
– Rendes ember – mondok – lábán viseli a csizmáját, ha pedig nem, akkor fölteszi a padláslyukra, vagy fölakasztja a kakasülőre.
Mondom: – Nézte már a padláson?
Aszongya: – Sose járt ő a mi padlásunkon.
– Akkor jó lenne – mondok –, ha megnézné a Halmi-erdőbe. Igaz, hogy az jó két óra járás ide, de ha jól kilép, hamarabb is odaérhet. Éjfélre még vissza is gyöhet, ha egy kicsit gyorsabban bicegteti a lábait.
Fene tuggya, milyen ember ez a patás! Sehogy se tudtam megvigasztalni. Sírt-rítt, annyi szépet és jót mondott a szattyánbőr csizmárul, hogy sokat. Hogy ez az ő apai öröksége, harminc év óta tartogattya, máma kente meg óhájjal, meg hogy nem tuggya mezítláb megtartani a jegyzést.
Hogy igazat mongyak, apai részről én is igen érzékeny vagyok, mert rendesen elvertem a Riska lábát, ha a bakter az apámat emlegette. Nem csuda, hogy megilletődtem a patás szavain. Az élete boldogságát meg végképp nem akarom elrontani. Vegye el a Rozit, ha annyira szereti, legyen boldog, essen a fene a malacaiba.
– Keressük hát azokat a csizmákat – mondom –, ha csakugyan olyan értékesek.

A kiadó engedélyével.