FőképFülszöveg:
Négy történet, számos elbeszélő. A szerző első kötetében (Sortűz a körkörös éjszakára, 2005) felnőtt, most belevág. Otthagy minden értéket és mindenkit, akit szeretett vagy szerethetett volna. Közben ír, ír, ír és ír. Az elsőben egy orosz utcalány és egy paranoid skizofrén vamp között kergeti közepesen túlérzett sorsát. A másodikban gyerekekről ír, halálra ítélt sajátjáról és elveszített saját tündérországáról. A harmadikban még ennyi sincs – kocsmák vannak, ivások, csajok, magányok, gengszterek és boszorkányok. A negyedikben sok nő, aztán egy nő, aztán csak egy nő – akihez egy nagy zöld szem álmai folyamában csendben hozzásimul.

Pál Dániel Levente 2010. június 5-én, szombaton, az Ünnepi Könyvhéten, 16:00 és 17 óra között dedikálja köteteit a Vörösmarti téren, a 15. standnál.

Részlet a könyvből:

Boszorkány

Lányát angyalok erőszakolták meg. Őt magát Görögországba vittük. Egy nagy autó hátsó ülésén, egy régi, szégyellni, nem mutogatni való hálóingben. Ott aztán majd aggodalmaskodhat, vetheti a kártyáját, lesheti az emberek tekintetét. A nagy autó egy esővert, unalmasan elnyúló sétányon állt meg. Megbillent, ahogy szinte egyszerre mozdultunk kifelé. A tenger, boszorkány, nézd a tengered! Erről álmodtál, nem igaz? Nézd!
Bele kellett rúgni majdnem, ahogy kinyitotta két szemét. A tenger dübörgött, és ő nézte a tengert, testére folyó hálóingben, nagy és meredt szemekkel. A tengert, az annyit álmodott tengert. Nem a képeslapok vagy felnőtt húga lelkes fotóinak tengerét, hanem az igazi, a megfoghatatlan nagy tengert. Előre lépett, istenem, ez…!, rádőlt a tenger illatára, a víz bámulatára, lebotorkált a homokos strandra, istenem, ez…!, fürdette a dühös eső, megölelve érezhette magát, mintha magához vonná, vonzaná a víz tömege, és csókolná, befelé nyomná az eső.
Visszaültünk a kocsiba, egy három éves Volvo 460-asba. Onnan néztük a fövenyi páráktól alig-alig elváló alakot. A Barna nézegette magát a tükörben, őt mindez nem érdekelte, általában kevés dolog érdekelte, nehezen lehetett kibillenteni aktív öncsodálatából. A Kék a műszerfalat tisztogatta egy zsebkendővel. Felnézett, ráfújt a wunderbaumra, morgott egy érthetetlent (mi a faszt csinál még?), a könyöklőről kapargatta az odaszáradt koszt. A Piros álmosan pislogott ki a semmibe, a bőre megint elviselhetetlenül dagadt és szürke volt, két szeme hamut könnyezet. Szarok rá, mit csinál! Tetszik neki, nézd, ugrál-bugrál.
Az ágyamból, hajnalban, rángattak ki, mint egy állatot. Az egyik hasba rúgott, a másik, az a hülyearcú, a hajamat tépte, beleharaptam a csuklójába, valami vérzett, kitört két fogam, eltört a bal kisujjam, aztán a gyűrűsujjam, hagyd!, vége. Két meleg és büdös, mosdatlan, ázott disznó-szagú, de kellemesen meleg test. Bőr, finom megdolgozott bőr dörgölődött hozzám. A vesémben egy csatt, övé?, de nagyon kemény. Mocorogtam, puha és izmos férfitenyér a csuklómon. Szorított a vadállat, szorított kedves (elkényeztetett?) puha tenyere. Nyögtem, aztán visíthattam, aztán a másik megüthetett.
Ismerem gyerekkorom óta. A szomszéd házban lakott. Hozzá járt az egész utca. Válogatás nélkül mindenkinek jósolt, kártyából, tenyérből, aurából, abból nem tudom, mit csinált, de hittek neki, mindig hittek neki. Szent asszony, mondogatták. Még a szoknyás cigányok is félték, félték a tudományát, a tekintetét, a járását, feledhetetlen bicegő, dülöngélő, dudorászó járását. Egyszer bemerészkedtem udvar végi, nagyablakos, földszinti lakásába. Levest főzött, valaki használta a zuhanyt, a konyhában volt a kis kád, nájlonnal elkülönítve, megtisztelve a fürdőszoba névvel. Átosontam a szobába, szent asszony szobájába, a boszorkány szobájába. Balra az ablak, szemben az ágya, az ágy fejénél nagy zöld, díszes elefánt. Szívem megint a torkomban, majdnem hánytam. Középen kis asztal, tele színes kártyával, a cigányokét persze felismertem, üveg és gyöngy és kitudjamégmilyen golyókkal. Egy kis sárgaréz bigyula, finom láncon, a vége olyan, mintha elcsöppenne. Ezt vágtam gyorsan zsebre, aztán be a fotel mögé. Mosolygott, leültetett szemben a jövőmmel, belenézett izzadó homlokomra, elkomorodott, elmosolyodott, némán kikísért. Örültem, hogy, meg, hogy nem vette észre, hogy eltulajdonítottam apró jószágát.

Na, a Zöld elaludt. Csorog a nyál a szájából. A hülye agyú meg mit bámul kifelé. Szarul néz ki, az biztos, itt ne pusztuljon nekem az úton. Indulhatnánk, itt is hagyhatjuk ezt e ribancot. Baszottul megharapott. Ez a piperkőc fasz meg itt mellettem… Megint le görögbe, faszom, ez a szikkadt pina meg… Le kellett volna lőni ott helyben, beletunkolni az ágyába, egy golyó a fejbe, öt a testbe, onnan fel nem kel soha többé. Indulhatnánk, erre piperkőc rám néz, mint ha mit tudom én, mit mondtam volna. Faszom bossz meg retteg a pina túlvilági testet öltésétől, így mondta. Ha itt lövitek le, az visszajön és bosszút áll, nektek is annyi. Nem kellene annyi édesvizet olvasnia. Jól rábaszott, hogy a pina szoptatta, nem a saját muterja. Így járás.  
Felébredhettem, még utazunk, örök, túlvilági álom. Napsütés, kék hegyek, istenem, ez…!, hol vagyok, hová visznek megint. A Hamuálmodót hallom, még nem értem, mit mond. Az elején mindig kicsit nehézkesen artikulál, és sokat mosolyog. A kisöreg kilenc évig meditált Tibetben meg Nepálban, csupa egzotikus helyen, állítólag megtanult lebegni, a halottakkal beszélni, tetemeket sétáltatni (A nyelvén mutatott egy forradást, ezt egy halott harapta, be kell dugnod a szájába nyelved, és várni, amíg meg nem érzi lelked melegét, és kirántani, mielőtt leharapná, és kiszívná a lelkedet, akkor aztán nagyot lehet nézni, és soha többé, majd utánad ötli a nyelvét, s neked kell beszívnod és leharapnod, nem finnyáskodj, nem érzed az ízét, aztán a befolyásod alá kerül, a szemével látsz, teste parancsaid szerint mozdul, és hazasétáltatod, ezért fizetnek, hogy atyái földjében nyugodjon. Állítólag jobban kijönnek, mint száz mérföldeket kordén megtenni oda és vissza a rothadó testtel, és mosolygott.), Nepálban, vagy Tibetben?, meg hamut álmodni. Behunyta a szemét (?), kinyújtotta a bal (jobb?) kezét, és szinte azonnal csorgott a homok az ujjai közül. Mesélte, hogy a legöregebbek szolgáltak fel neki, nagy zöld leveleken. Nem értem, mit mond, távolodik, ne hagyj el, ne hagyj itt, napsütés, kék hegyek, istenem, ez…!
Ez a … itt rám dőlt. Nem bírom, mért alszik. Nekem… fáradt vagyok. Szar ez az egész! Ki kellett volna nyírni… megátkozott, úristen! Fáj a karom is, itt előttük nem lehet, ezek full tiszták, engem nyírnának ki. Úristen, de fáj. Vagy egy cigit, …, A döggel álmodtam, asszem…, az ő lakása volt, mielőtt …, igen, az a lakás volt, …, a hülye kurva, … A szemem előtt belőtte magát, szakszerűen, ahogy kell, aztán, fiatal nővé változott, milyen csodálatos volt, aztán csak aludni akart, néztem, hol az ágya, lefeküdt oda a semmibe… Aztán tudtam, hogy valami van a negyediken, nem jutottam ki a lakásából. Nem találtam meg az ajtót, …, sorra fedezem fel az ismerős tárgyaimat, anyám fotóit, gyerekkori ruháimat, egy játék pisztolyt, de szerettem azt a kis nyilaskás, …, a macimat, és szedném össze. Valahogy túl sok, minden annyira nehéz, aztán fel-felébredt, beszédes. Aztán emlékszem, hogy sokkal korábban két bőrönddel ideköltöztem, ebbe az udvarra néző, nagyablakos alagsori lakásba. Két bőrönddel jöttem, tele megszokott tárgyaimmal. Aztán csak látom, hogy szép fiatal, aztán szőrösödni kezd. Úristen, az arca, a keze, behozzák a lányát, tudom, hogy angyalok. Aztán látom a gáztűzhelyt, üresen lobog mind a négy rózsa, lányát angyalok erőszakolták meg.     
Esik. Elmos mindent az eső. Szeretem, ahogy kopog az ablakon. Érzem, ahogy körbevesz a kopogás, ki kéne menni, belehabarodni a cseppekbe, megszépülni, mint annak idején. Táncolni, táncolni, táncolni. Istenem, ez…!
Ezek itt mind elaludtak. Még unalmasabbak a hülyéi. Vadbarmok! Ahogy ezzel a szegény nővel is elbántak. A férje állítólag órásmester volt és zsidó, aztán otthagyta egy operaénekesnő miatt. Állítólag azt írta, amikor először és utoljára pénzt küldött, kifizetem a lakbért az elmúlt 23 hónapra. Gondolj, amit akarsz. Hát, ez sok mindent jelent. De jól elbánt ezzel a szerencsétlen nővel, meg a kislányukkal. Ő ebből semmit sem értett, kicsit fogyatékos volt, lassabb, mint a társai, de áldott jószívű. Állítólag a Tündérhegyen kezelik, azzal zaklatta az osztálytársait, hogy őt angyalok erőszakolták meg. Vagy igaz vagy nem, fura gyerek lehetett. Állítólag a pedagógusok az anyját többször behívták, hogy beszéljenek vele, hogy értésére adják, hogy az osztályközösség szempontjából Annamari…, meg hogy eltanácsolják a kislányt egy kisegítő iskolába, ahová való. Aztán az iskolából kellett elvinni, a kényszerben, rohama volt, hisztizett, karmolt, hogy az éjszaka megint angyalok…, és mutatta csuklóján és combján a sebeket. Állítólag levetkőzött az egész osztály előtt, hogy megmutassa… Hát én nem tudom, semmi közöm a pszichológiához. Csak azt tudom, hogy ennek a szerencsétlennek nem kellett volna a még szerencsétlenebbek orrára kötni, hogy boszorkány és auralátó és csontkovács és miazisten. Csücsült volna a seggén, akkor talán még a férje sem…, és a lánya sem… Csak a bosszt hagyta volna ki nagy tudományából, semmi baja nem esett volna, de így, na de mindegy. Hiába… 
Megálltunk. Az egyik kihúz. A tenger, boszorkány, nézd a tengered! Erről álmodtál, nem igaz? Nézd! És nézem, nézem, nézem…, Istenem, ez…! Hogy dübörög a tenger, még soha életemben… Ez az átkozott hálóing… Gyönyörű…  Csodálatos… Nem olyan, mint az álmaimban… Istenem, ez…! Meg akarom érinteni, futok, mintha megölelne, magához vonna. Istenem, ez…!
Fürdette a dühös eső, megölelve érezhette magát, mintha magához vonná, vonzaná a víz tömege, és csókolná, befelé nyomná az eső, a tenger pofájába. Annyira messze volt, alig látszott, ha nem egy ködöt kevertem össze csattogó hálóingével. Elnyelte a köd vagy a tenger, vagy felkapta a szél. Aztán hiába erőltettem a szemem, a kocsit is ellepte a köd. Semmi, rágyújtottam, a Piros köhögött, mosolyogni kellett ezen az egészen. A Barna is elrévedt, maga elé mosolygott. Jól éreztem magam, ringatott minket a köd, mosolyogni kellett, bele a semmibe.

A szerző engedélyével.