Kittenberger Kálmán: Első elefántom
Írta: Galgóczi Tamás | 2010. 05. 30.
A Lazi Kiadó magyar vadászírókat bemutató sorozata új szerzőt avat, aki azonban egyáltalán nem tekinthető kezdőnek, hiszen életében számtalan cikke, három könyve és egy önéletrajzi műve (a többi kötet gyakorlatilag az első kettő rövidített vagy válogatott írásait tartalmazza) jelent meg, valamint a Nimród című folyóirat főszerkesztőjeként évtizedeken keresztül munkálkodott a honi vadásztársadalom érdekében. Többek között neki köszönhetően vált íróvá Fekete István.
Kittenberger Kálmán (1881. október 10. – 1958. január 4.) művei nagyritkán ugyan újrakiadásra kerülnek, de neve ennek ellenére nem olyan közismert, mint mondjuk Széchenyi Zsigmondé. Remélem, ez a könyv változtat ezen az állapoton.
Az Első elefántom című gyűjteményben egyrészt korábban kiadatlan írásai szerepelnek, másrészt pedig csak újságban publikált cikkek, vagyis könyv alakban mindegyik most olvasható első ízben.
Keletkezésük 1923 és 1957 közé tehető, és gyakorlatilag lefedik Kittenberger afrikai utazásait, valamint kiegészítésként kapunk egy csokrot a hazai „vadakról” (amely címszó alatt a hangyától a farkasig számos állat szóba kerül) szóló írásaiból.
Természetesen a színvonal nem egyenletes, érzésem szerint a kéziratok helyenként megkívánták volna a szerkesztést, az átdolgozást, de mivel erre a szerző halála miatt nem kerülhetett sor, minden további nélkül elnézem ezt a hiányosságot.
Az is érződik, hogy ezeket az írásokat nem egy kötetbe szánták eredetileg, pár kaland vagy érdekesség több ízben is felbukkan. Ami viszont mindegyikre jellemző, az Kittenberger rajongása a vadászatért, a természetért, az állatokért.
Prózája kicsit fakóbb, mint Széchenyié, viszont ugyanolyan lelkesen tudja papírra vetni személyes élményeit, a látottak feletti örvendezését. Márpedig élménye volt bőségesen, hiszen hosszú évekig élt szeretett Afrikájában, ahol a Nemzeti Múzeum számára végzett gyűjtőmunkát.
Mindezt meglehetősen szűkös anyagi viszonyok között (ez viszont Molnár Gáborra emlékeztet), hiszen vagyona nem lévén a Múzeum csekélyke anyagi támogatásából és az elejtett állatok bőréből, trófeáiból fedezte expedícióinak költségeit.
A kötetben szereplő írások között humoros és komoly egyaránt megtalálható, miként azok a pillanatok is szóba kerülnek, amikor saját élete forgott veszélyben (több ilyen eset is volt). Külön érdekesség az utolsó harmadban található, a vadászoknak szánt intelmek gyűjteménye.
Nyilvánvalóan nem ez a legjobb Kittenberger könyv, viszont úgy vélem, ezzel (is) tartozunk Afrika szerelmesének, s ki tudja, talán idővel a többi művére is sor kerül.
Kittenberger Kálmán (1881. október 10. – 1958. január 4.) művei nagyritkán ugyan újrakiadásra kerülnek, de neve ennek ellenére nem olyan közismert, mint mondjuk Széchenyi Zsigmondé. Remélem, ez a könyv változtat ezen az állapoton.
Az Első elefántom című gyűjteményben egyrészt korábban kiadatlan írásai szerepelnek, másrészt pedig csak újságban publikált cikkek, vagyis könyv alakban mindegyik most olvasható első ízben.
Keletkezésük 1923 és 1957 közé tehető, és gyakorlatilag lefedik Kittenberger afrikai utazásait, valamint kiegészítésként kapunk egy csokrot a hazai „vadakról” (amely címszó alatt a hangyától a farkasig számos állat szóba kerül) szóló írásaiból.
Természetesen a színvonal nem egyenletes, érzésem szerint a kéziratok helyenként megkívánták volna a szerkesztést, az átdolgozást, de mivel erre a szerző halála miatt nem kerülhetett sor, minden további nélkül elnézem ezt a hiányosságot.
Az is érződik, hogy ezeket az írásokat nem egy kötetbe szánták eredetileg, pár kaland vagy érdekesség több ízben is felbukkan. Ami viszont mindegyikre jellemző, az Kittenberger rajongása a vadászatért, a természetért, az állatokért.
Prózája kicsit fakóbb, mint Széchenyié, viszont ugyanolyan lelkesen tudja papírra vetni személyes élményeit, a látottak feletti örvendezését. Márpedig élménye volt bőségesen, hiszen hosszú évekig élt szeretett Afrikájában, ahol a Nemzeti Múzeum számára végzett gyűjtőmunkát.
Mindezt meglehetősen szűkös anyagi viszonyok között (ez viszont Molnár Gáborra emlékeztet), hiszen vagyona nem lévén a Múzeum csekélyke anyagi támogatásából és az elejtett állatok bőréből, trófeáiból fedezte expedícióinak költségeit.
A kötetben szereplő írások között humoros és komoly egyaránt megtalálható, miként azok a pillanatok is szóba kerülnek, amikor saját élete forgott veszélyben (több ilyen eset is volt). Külön érdekesség az utolsó harmadban található, a vadászoknak szánt intelmek gyűjteménye.
Nyilvánvalóan nem ez a legjobb Kittenberger könyv, viszont úgy vélem, ezzel (is) tartozunk Afrika szerelmesének, s ki tudja, talán idővel a többi művére is sor kerül.