Háy János: Egy szerelmes vers története

Valahányszor új verseskötetet veszek a kezembe, kivétel nélkül mindig elmerengek a költészet és a költő szerepén a mai világban.

Egy olyan nemzeti kultúrában, ahol a vers, különösen a líra sokáig meghatározó, majdhogynem egyeduralkodó szerepet játszott az irodalomban, ám később ezt felülírta egy későbbi Zeitgeist és a tudatos változásakarás, a megszokottnál is egyértelműbben megszűnt a vátesz-szerep, sőt, talán már magasabb fokon tanítani sem igazán lehet holmi költeményekkel.
 
Akkor mi értelme verseket írni? Főképp pedig verseket olvasnia bárkinek minek?
 
Háy János új, 2003 és 2009 között született költeményei egyértelmű választ adnak legalább az utóbbi kérdésre.
Mert – ahogy az egy dekonstrukción nevelkedett kortárs költőtől persze el is várható – Háy lebont, majd újraépít a darabokra szedett, átértelmezett elemekből; mintegy újrahasznosít.

Iszonytató, amennyire keményen szembesít és kifejez. Kifejez egy korszellemet. Nem a korszellemet, hiszen a felfogások pluralitása régtől közhely, ám egyértelműen érezni az általa megjelenített, kereső, kissé meghasonlott kiüresedettséget a közvetlen környezetünkben, s úgy általában: a világban.
 
A kötetcímadó költemény, az „Egy szerelmes vers története” példának okáért úgy boncolgatja, bontja szét félig kívül állva a lírai szerelmes vallomás megírásának folyamatát, majd a hatást, hatásokat, hogy csupán sejteti a szavakat és képeket, ám látszólagos szenvtelenségében mégis sokkal megrázóbban fejezi ki a lélek mélyébe önmagukat berágó érzelmeket, mint bármiféle romantikus hasonlat-kavalkád vagy a szenvedély közvetlen kifejezésére való törekvés.
 
A látszatok, a tettetés, a rá- és felismerés toposzai térnek vissza rendre a költeményekben.
 
És úgy tűnik, sokkal inkább, mint prózával, verssel még tabukat döngetni, sokkolni is lehet. Mert manapság a szerelmi halál képe már nem kapcsolódik lángoláshoz, mindent megtisztító tűzhöz. A szerelmesek nem szállnak szembe a társadalom kényszerítő elvárásaival, és nem emelkednek magasabb erkölcsi dimenziókba.

Nem. A szerelem alatt immár lecsupaszított, nemesnek nehezen nevezhető nemiséget értünk, puszta testi kapcsolatot, amely ha nem is teljességgel mentes az érzelmektől, leginkább az örömszerzésben nyilatkozik meg. Erről az átértelmeződött szerelemfogalomról gondolkodtat el a „Kéktúra”, egy erdei felláció feletti merengés, a kötet valószínűleg legszélsőségesebben mainak mondható verse.
 
Emellett szinte minden egyes sorból, szakaszból, versből kiérződik valamiféle magunkra maradtság-érzés, ahogy az a „Dal”-ban is mintha tökéletesen megfogalmazódna:
 
Légy hóhéra önmagadnak.
Ne várj másra,
túlvilági bíróra,
angyalokra, folytatásra.
 
Légy hóhéra önmagadnak,
hisz nem élsz másért és
mások sem élnek érted.
Önmagadnak vagy
haszontalan nehezéke.
 
Háy János tehát ismételten bizonyította, hogy bármennyire marginalizálódott is a költészet, a versnek mégiscsak van helye a mai irodalomban. Hiszen a líránál tömörebben, hatásosabban semmi nem mondhatja ki azt, ami mi vagyunk. Nála érzékenyebb közszellem- és lélekrezdülés-mérő műszert pedig keveset tudnék említeni.