FőképFülszöveg:
Prága, az Arany Város – Európa legszebb történelmi helyszíneinek egyike. A város, amely a huszonegyedik század első éveiben még mindig képes fenségesen és művészien gyönyörűnek mutatni magát, és ahova még mindig sokan érkeznek szerelmet vallani, megszületni vagy épp meghalni. Egy varázslatos város, amelynek kusza labirintusában különös emberek kutatják a történelem örök rejtélyeit…

Egy fiatal magyar antikvárius, aki nem vágyik másra, csak hogy nyugodtan olvashasson. Egy öreg prágai bibliofil, aki latinban, irodalomban és sörben nem ismer tréfát. Egy titokzatos német milliárdos, aki betiltott könyveket keres. Egy hidegvérű bárzongorista, aki furcsán lezárt ügyekben nyomoz. A Templomos Lovagrend, melynek története évszázadok óta izgatja az emberek fantáziáját…

Ferenczy László egy átlagosnak tűnő napon különös megrendelést kap: egy kis cetlit hagynak az asztalán, rajta egy telefonszámmal és a Sub Rosa felirattal. Az antikvárius egyre nyugtalanabbul próbálja megtalálni az ismeretlen könyvet, de lassan rá kell döbbennie, hogy az vagy nem létezik, vagy csak valakik nem akarják, hogy létezzen.

A cselekmény előrehaladtával Lászlónak nem csak az Arany Várost, de Európa legrégibb történelmi helyszíneit is be kell járnia, miközben furcsa titkok és még furcsább emberek tűnnek fel a múlt kiismerhetetlen ködéből, és mindnyájan egyet akarnak: a templomosok titkát, a tiltott tudást, a Sub Rosát…

Regényrészlet:

1. fejezet

Ferenczy László az asztalánál ült és olvasott. Megtehette, hogy álló nap a múlt patinás illatától terhes szentélyében érdekes és ritka kiadványokat lapozgasson. A bibliofília áldásos betegség, mondta mindig, de valahányszor ennek hangot adott, a többség értetlenül bámult rá. Saját korosztálya számára kétségtelenül csodabogárnak tűnt. Nem értették, miért akarna bárki is élete végéig egy eldugott antikváriumban „rohadni”, ahogy ők fogalmaztak. Ezzel szemben László számára könyvek között élni maga volt a színtiszta gyönyör, és nem is vágyott semmi másra, csupán csendre, nyugalomra és tengernyi olvasnivalóra.
Kívánságaink azonban csak nagyon ritkán teljesülnek, és ennek megfelelően hősünk élete sem épp úgy alakult – főképp nem az elkövetkező napokban –, ahogy elképzelte. Ám ne szaladjunk ennyire előre!
Prága a huszonegyedik század első éveiben még mindig képes volt fenségesen gyönyörűnek mutatni magát. Az ember elfelejtette a számítógépeket és az állandóan körötte dúló háborúkat, amint betette a lábát a városba. Még mindig sokan érkeztek ide szerelmet vallani, megszületni vagy épp meghalni. A város pedig befogadta őket, mind egy szálig…
Történetünket akár így is kezdhetnénk:
Hol volt, hol nem, Prága óvárosában, a legendás Orlojhoz és a mesés Károly-hídhoz még viszonylag közel, de a legnagyobb nyüzsgéstől már valamivel távolabb, a Divadelní és a Betlémská közt, egy eldugott kis mellékutcában állt a Vilmos Antikvárium. A tulajdonleveleken még meg sem száradt Ferenczy László aláírása, aki alig három hónapja érkezett, hogy elfoglalja helyét a barokk stílusú karosszékben, a legalább százötven évesnek tűnő íróasztal mögött.
A kicsiny, földszintes birodalom uralkodója előtte a nagyapja, a különc Leopold bácsi volt, aki felesége viszonylag korai halála után egész egyszerűen eltűnt, és nem adott hírt magáról sem régi cimboráinak, sem Szlovákiában hagyott családjának. Húsz éven át semmit sem tudtak róla, mígnem egy párás májusi reggelen meg nem érkezett az utolsó hír felőle: elhunyt, és úgy rendelkezett, hogy a vagyona Lászlóra, az egyetlen unokájára szálljon. A család csak ekkor tudta meg, hogy az öreg Leopold Prágában élte le élete utolsó két évtizedét, na meg, hogy egyáltalán élt valahol…
László nem sok mindent kapott útravalóul, de boldogan hagyta maga mögött azt a kulturális posványt, amiben élete addigi huszonhárom évét tengette. Egyetlen menedéke a helyi, szegényesen felszerelt könyvtár volt, ahová az egyetem elvégzése után segédkönyvtárosként tért vissza. Munkaideje nagy részében viszont azon töprengett, hogy minek egy ekkora helyre segédkönyvtáros, és mit olvasson, miután a könyvtár teljes készletét kiolvasta a tizenkilencedik születésnapjáig.
Ferenczy László tehát egy percig sem tétovázott, amikor felmerült a költözés, és ezzel együtt egy új élet lehetősége.
Csodálatosan érezte magát Prágában. Minden nap reggel kilenctől délután ötig a Vilmos Antikváriumban ült és olvasott, meg persze kiszolgálta a vevőit, ha épp akadtak. Igyekezett mihamarabb megismerni a klientúrát és elsajátítani az antikváriusi szakma csínját-bínját.
Az sem jelentett neki különösebb kihívást, hogy csehül olvasson, hiszen gimnazistaként több nyelvet is anyanyelvi szinten sajátított el – csakis és kizárólag azért, hogy bármit elolvashasson, ami a keze ügyébe kerül. Szomorúan vette tudomásul ugyanis, hogy rengeteg kiváló könyvet nem adtak ki magyarul, és ezeket mindenáron ki akarta olvasni, első betűjüktől az utolsóig…
Délután ötkor bezárt, és tett egy nagy sétát, miközben mindig felfedezett magának valami újat a város történelmi emlékeiből. Az első néhány napban ő is a turistaútvonalakat követte: átsétált a Prága kapujának nevezett lőportorony alatt, bejárta az Óvárosi tér minden zegét-zugát, megnézte az Orlojt, a Husz János szobrot és a Tyn-templom égbe meredő, káprázatos tornyait. A zsidónegyedben, ha nem figyeltek a rendőrök, ő is felhúzta magát a tömör kőkerítésre, hogy beleshessen a legendás temetőbe, ahol hét rétegben temették el a holtakat. Többször is megszámolta a Károly-híd szobrait – persze mindig megvolt mind a harminc –, és olvasott már könyvet a Kampán, a puha füvön elterülve, a Moldva zúgását hallgatva.
A második héttől fogva szándékosan elkerülte a legismertebb utakat, és tovább merészkedett: a mellékutcákat, az izgalmas kis sikátorokat bejárva új helyeket fedezett fel magának. Nagyon izgalmas játéknak találta, hogy a Mánes-hídon átkelve egyszerűen fejest ugorjon a Kisoldalba, és szándékosan vesszen el annak meseszerű útvesztőjében. Gazdag turisták és koldusok, vendéglátóipari dolgozók és egyszerű, malteros hajú munkások vették körül, na meg valóságos bábeli zűrzavar, ahogy a falak visszaverték a világ összes nyelvét.
Sétái végén megpróbált emberi árakat kínáló kocsmát találni, ahol bőségesen megvacsorázhat. Választása leggyakrabban az U Milosrdnýchre esett.
Este tízig visszasétált a Moldva keleti partjára, a Prokopskán álló lakásához, és udvariasan jó estét kívánt az özvegy Jakubovának, aki rendre megjegyezte, hogy fiatalasszony kora óta nem látott még ilyen tisztelettudó klukot.
Divatos szórakozóhelyekre, éjjeli lokálokba, diszkókba sosem járt – bizonyára úgy gondolta, álmai asszonya egy szép napon majd besétál az antikváriumba, vagy olvasás közben pottyan az ölébe egy könyvből.
Ferenczy László tehát aznap is az asztalánál ült és olvasott. Néha felnézett, hogy megállapítsa az időjárást, vagy vessen egy pillantást az utcán elhaladó járókelőkre. Augusztus volt, a fő turistaszezon vége, az idő azonban nem nagyon kedvezett a kirándulóknak. Az egyik percben a nap még forrón tűzött az ódon épületekre, a másikban hirtelen elszürkült az ég, majd zuhogni kezdett. Tíz perc múltán pedig már megint mindenhol forró szárazság tombolt.
László az ajtó fölé akasztott csengő hangjára kapta fel a fejét, és örömmel konstatálta, hogy megérkezett élete huszonharmadik kuncsaftja.
– Jó napot! – mosolygott a férfira.
– Dobrý! – bólintott amaz komoran. – Egy könyvet keresek.
Minő meglepetés, gondolta László, de inkább magába fojtotta az epés megjegyzést. Nem volt kenyere az ironikus csipkelődés, legalábbis nem úgy, hogy azt a másik fél is meghallja.
– Akkor a legjobb helyen jár – állt fel, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. – Remélem, tudok segíteni.
– Azt én is remélem.
A férfi szinte csak úgy vakkantotta a szavakat, és próbált nagyon keményen nézni sötét szemüvege mögül. Divatos bőrkabátot és pár milliméteres frizurát hordott, nyakát ujjnyi vastag ezüstlánc húzta le, és László minden jóhiszeműsége ellenére is leghamarabb a Károly-híd alatti diszkóban tudta volna elképzelni őt. Sőt, bárhol máshol, csak épp nem egy antikváriumban, könyvek közt…
– Egy régi könyvről lenne szó – mondta a napszemüveges.
– Nos, ez elvileg nem jelenthet gondot. Ha lesz szíves megmondani, mely korból származik a könyv, esetleg a szerző nevét és a pontos…
– No kurva…
– Hogy mondja? – kapta fel a fejét László, mivel azt hitte, rosszul hall.
– Nézze, én ezekhez a dolgokhoz nem értek. Ezt magának hoztam. – Ezzel letett egy hófehér borítékot az asztalra. – Ebben mindent megtalál. Herr Kreutz reméli, hogy a megfelelő emberhez fordult. Pár napon belül jelentkezzen! – És már vágtatott is kifelé a boltból, köszönés vagy bármiféle egyéb gesztus nélkül.
László még nézett utána egy darabig, majd miután némileg elpárolgott a döbbenete, visszaült a helyére, hogy szemügyre vegye az asztalán hagyott borítékot. Azon se cím, se bélyeg, csak hosszú tollvonásokkal az ő vezetékneve. Ezek szerint tévedés kizárva, a furcsa fickó valóban őt kereste. Felnyitotta a borítékot, melyben csupán egy kis kártyát talált, egyik oldalán a „Sub Rosa” felirattal, a másikon egy telefonszámmal. Se több, se kevesebb…
Fogta a kártyát, és a borítékkal együtt besuhintotta az alsó asztalfiókba, a többi olyan cetli mellé, amelyet valamiért nem volt szíve kidobni, de valószínűleg felhasználni sem fog soha. Fejcsóválva nevetett az egészen még egy utolsót, aztán visszatért az Ivanhoe eredeti első kiadásához, amit éppen olvasott.
Fél óra sem telt bele, mire mérgesen becsukta a könyvet – képtelen volt odafigyelni rá. Mindegyre csak az imént történt találkozáson töprengett, és két szó visszhangzott a fejében: sub rosa, sub rosa, sub rosa…
Kinyitotta a 2007-es könyvjegyzéket – ez volt a legfrissebb, az öreg Leopold pár héttel a halála előtt fejezte be –, és lázasan keresni kezdett, hátha megvan valahol a boltban ez a könyv. Nyilván könnyebben ment volna egy számítógépes adattárral, persze csak ha lett volna ilyesmi a Vilmos Antikváriumban. Ferenczy Leopold viszont igazi középkori könyvtáros testvér volt, aki semmire sem cserélte volna le a jó öreg kódexet, mely a könyvek címét és az azokhoz kapcsolódó legfontosabb információkat tartalmazta.
László a végére ért a listának, de hiába kereste akár „Sub Rosa”, akár „Rosa, Sub” címen, nem talált semmit. Becsukta a könyvjegyzéket, és mivel úgy gondolta, ő mindent megtett az ügy érdekében, visszatért olvasmányához.
A benne bujkáló örök kíváncsiság azonban nem hagyta nyugodni, és ezúttal tizenöt percnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy bosszankodva becsukja a könyvet. Az órájára nézett; pár perccel múlt fél három. Kilesett az ablakon a kihalt utcácskára, és meggyőzte magát arról, hogy ma már úgysem lesz több ügyfele.
Gondosan bezárt hát mindent, és elindult a Vencel-tér felé, hogy alaposabban utánajárjon a különös megrendelésnek.

A kiadó engedélyével.