Főkép

Értékes mindennapjaim még értékesebb perceit némethoni barátom unszolására, na meg a régi találkozás örömére kis vacsorával és egy mozival kívántuk megkoronázni.
Nem mondom, az Alleban elköltött esti Cézár saláta a friss parmezánnal és az ezer emlékkel megspékelve jó kezdetnek tűnt. Ott szembesültem azzal, hogy az esti film a Robin Hood lesz.
 
Ridley Scott már tett le szívemnek örök emlékeket, agyamnak időtlen gondolkodást nyújtó egyetemes alkotásokat, kezdve a ma már klasszikusnak számító Szárnyas Fejvadásszal, vagy a Nyolcadik utas a halállal.
A szereposztás sem rossz, gondoltam, bár Russel Crowe beszédtechnikáját esetenként még Stallone is felülmúlta, de Cate Blanchett királynői megjelenése reményt keltőnek tetszett, az unalomig ismert történettel kapcsolatban pedig kíváncsi voltam, mit lehet ezen még újat, mást rágcsálni.
 
És elkezdődött. Vagy nem is, csak szerettem volna, ha elkezdődik, de az eseménytelenségek sorozata szinte már fájt.
Gyenge csatajelenet egy „öregedő 40-es” és részeges királlyal, aki rablásból, fosztogatásból tartja fenn seregét (hol van a gyermeki énünknek oly fontos ideál, a nemes szellem, a kimagasló gondolat!?), miközben emberei (köztük az őszinte Íjásszal ) a pogány mészárlások(k)tól hitüket vesztve harcolnak. Még szerencse, hogy Richárdot profi módon torkon lövi egy szakács, aki éppen a bástyán járt. Őstehetség!

És folytatódott . Az összeesküvések, az adót az angol király nevében francia katonákkal beszedő Gottfrey (vajon hogy kér egy francia adót egy angoltól?), az új király János személyében, aki az ágyban király. És persze a mindent átlátó íjászunk, aki felveszi a korona szállításakor megölt Robert Loxley identitását.
Már nem sok hiányzik a klasszikus elemekből, hogy semmi se legyen, de pénzt hozzon. Marian (ex-Robert Loxleyné) magában hordozza a  szerelem ígéretét. És az erdőbe menekült gyerekek…. mert gyerek az kell, pontosan tudjuk. 

Ekkor gondoltam először, hogy csak azért ilyen egysíkú (na jó, kettő) a film, mert nem kaptam meg a 3D szemüveget. Mert 3D-ben a kisüvítő nyílvessző, ha jól céloz Robin, megszabadított volna a további szenvedésektől.
Se egy igazán monumentális csata, se egy nagy mészárlás, se egy nagy tömeg, de még a képi jelenetek sem akartak lekötni. A normandiai partraszállás az 1200-as években : „Robin közlegény élete”. 
 
És már vártam a lassú zenére a krumplivirágok között sétáló, kezével a krumplibogarakat lesöprő Russel perceit. Ahogy láttam, a rendezőt az sem zavarta volna, hogy ekkor még nem volt krumpli. (Vagy igen? Nem számít.)
 
Szomorú vagyok, hogy hova jutott Robin Hood, a hős története. Ennél kevesebb pénzből is le lehet rombolni hősöket, akikkel együtt harcoltunk a fantázia mezején gyerekkorunkban, akikre felnéztünk.
Ridley! Nem haragszom, mert tudom, hogy több van benned, de erre kár volt időt szánni. Se story, se élmény, se varázslat. Ez csak egy összedobált „pénzcsináló” kupac.