Főkép A mai napig nincs egyértelmű véleményem a néhai menedzsment (eredetileg így hívták az együttest) zenéjéről, pedig legalább tucatnyi alkalommal indítottam el utolsó lemezüket, és bár számos tetszetős részletet találtam benne, valahogy az összkép nem győzött meg arról, hogy valóban a kortárs pop/rock/akármi megújítói, netán egy új irányzat képviselői lennének.
 
Ettől függetlenül (vagy éppen ezért) nagy bajban vagyok, ha pontosan szeretném beskatulyázni őket. Tetszik, nem tetszik ez egy fura, leginkább semmire sem hasonlító muzsika, ami azonban egy kicsit sokmindenre emlékeztet.
Alapban pop. Illetve rock, vagy mégis inkább alternatív, esetleg progresszív? Csak azt tudom, hogy olyan zene, amiben szégyentelenül összekeverednek azok a stílusok, melyek a VanWyngarden- Goldwasser szerzőpárosnak az eszébe jutnak.

Merthogy a stúdióban ketten dolgoznak, csupán a koncerteken segédkezik a maradék három zenész.
Ez a felállás biztosan kényelmes munkakörülményeket teremt, hiszen csupán a matematikailag létező legkisebb csoportnak kell egyetértenie, viszont alapban feltételezi a megfelelő hangszerjártasságot és a kreativitást.
 
Azt nem tudom, mi lehetett a duó eredeti koncepciója, de hogy nem a slágergyártás, az biztos. Gyakorlatilag nincs olyan szerzemény a lemezen, amit a listák élére tennék, viszont az is nyilvánvaló, hogy a Congratulations egységes hangulattal bír.
Mintha egy befüvezett hippizenekar vízióját hallanám majd negyvenöt percen keresztül. Az eleje érdekes meg újszerű, de a közepétől némileg összemosódnak a számok, és örülhet az egyszeri hallgató, ha a zárásra ismét feleszmél. A rajongók persze ezt teljesen másként élik meg.
 
Ezt a zenét nem a kirobbanó életerővel azonosítja az ember, inkább a nyugis, elszállt (innen a hippi érzés, mintha Jefferson Airplane szólna csöppet belassulva) hangulattal. Erre legjobb példa a korong leghosszabb felvétele (Siberian Breaks), ami leginkább szomorkás, rácsodálkozó érzéssel bír.
 
Az tagadhatatlan, hogy a komponáláskor nem fukarkodtak az ötletekkel, ezért is érdemes több alkalommal nekiveselkedni a meghallgatásnak.
Egyes vélemények szerint a Congratulations progresszív alkotás. Ezzel én személy szerint nem értek egyet. Ha mégis ebbe az irányba megyek tovább, akkor azt mondom, hogy a progresszitivás legfeljebb a stílusok keverésében nyilvánul meg. Bár ez kissé erőltetettnek tűnik, még akkor is, ha van olyan szám, ami a korai Pink Floyd elborult, ámde izgalmas zenéjére emlékeztet.

Szóval akárhonnan is nézem, a Congratulations jó lemez ugyan, de nem izgalmas. Legalábbis nekem nem az. Kicsit olyan érzésem van, mintha a zenészek abbéli igyekezetükben, hogy mást csináljanak, mint az előző lemezen, ezúttal eltévedtek volna önmaguk erdejében, és némileg steril lett a végeredmény.
 
Pedig szemlátomást igyekeztek, hiszen tagadhatatlanul változatos anyagot pakoltak fel az albumra. A kilenc szám közül azonban csak három tetszett maradéktalanul: a „Flash Delirium”, a „Siberian Breaks” és a záró „Congratulations”.
Persze lehet (sőt, biztos), hogy velem van a baj, hiszen a kritika többnyire dicséri az albumot, ami eddig a boltokban is jól teljesít (vagyis a vásárlók is szeretik).
 
Maradjunk abban, hogy ez egy formabontó pop/rock lemez, ami jó érzékkel nyúl más stílusoktól és részben ezért sikeres, de szerintem a szerzőpáros ennél többre képes, amiről remélem legközelebb meg is győznek.
 
Az együttes tagjai:
Andrew VanWyngarden – ének, gitár, billentyűs
Ben Goldwasser – ének, gitár, billentyűs, szintetizátorok, dob
James Richardson – gitár, háttér vokál
Matt Asti – basszusgitár
Will Berman – dobok, háttér vokál
 
Közreműködők:
Peter Kember
Britta Phillips
Jennifer Herrema
Gillian Rivers
Dave Kadden
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. It`s Working
2. Song For Dan Treacy
3. Someone`s Missing
4. Flash Delirium
5. I Found A Whistle
6. Siberian Breaks
7. Brian Eno
8. Lady Dada`s Nightmare
9. Congratulations
 
Diszkográfia:
We (Don`t) Care (2004) EP
Time to Pretend (2005) EP
Climbing to New Lows (2005)
Oracular Spectacular (2007)
Congratulations (2010)