Főkép Minden ember életében akadnak olyan könyvek, amelyek abban a bizonyos időpontban akár tartalmuk, akár stílusuk miatt az átlagnál nagyobb jelentőséggel bírnak. Nekem David Levien könyve ilyen, bár nem tudom pontosan meghatározni, miért.
Talán filmszerűen pergő elbeszélő stílusa, talán témaválasztása, de inkább mindkettő az, ami miatt nem tudok szabadulni tőle.
 
Szinte úgy érzem, én is részese vagyok a történetnek, a reménytelennek tűnő kutatásnak, a gyomorforgató és torokszorító felfedezéseknek, az órákon át tartó megfigyeléseknek, a mexikói utazásnak, a családi drámának.
Meg egyébként is mindig letaglóz, ha gyermekek kárára elkövetett bűncselekményekről olvasok. Főleg, ha tisztában vagyok azzal, hogy az olvasott eset akár meg is történhetett, vagy lehet, hogy meg is történik nap mint nap. Ha nem is pont így, de megtörténik.
 
Vagyis minden egyes nap minden egyes percében retteghetünk, hogy gyermekeink miféle elfajzott ragadozó karmai között találják magukat. És ami a legszörnyűbb, nem tehetünk semmit, hogy mindezt megakadályozzuk. Mert mindez nem rajtunk múlik.
 
Mint ahogy a regényben szereplő tizenkét éves Jamie Gabriel eltűnése sem a szülein, Peter és Carol Gabrielen múlt, hiszen ők mindent megtettek gyermekükért, az mégsem tért haza a reggeli újságkihordásból.
És nem azért, mert megszökött, még csak nem is azért, mert baleset érte, hanem azért, mert valaki szemet vetett rá.
 
A kétségbeesett szülők természetesen minden követ megmozgatnak, hogy rátaláljanak gyermekükre: rendőrség, hirdetések, internet, magánnyomozók, de semmi nem vezet eredményre.
Amikor az életük már szinte szilánkjaira hullott, és fakó kísértetként kerülgetik egymást az örömét vesztett házban, amikor már éppen kezdik feladni a reményt, látóterükbe kerül egy fura, belső démonai által űzött magánnyomozó, aki talán segíthetne nekik, de aki személyes érintettsége miatt vonakodik elvállalni az ügyet.
 
A nem éppen simulékony modorú férfi végül igent mond a felkérésre, de semmit nem ígér. Még bizonyosságot sem, pedig Paul és Carol igazából már azzal is beérné…
 
Ijesztő, ahogy David Levien bemutatja a szereplőket, a helyszíneket és az eseményeket. A hűvös távolságtartás, a narrációszerű elbeszélés tökéletes választás, hiszen ezzel a szerző nem foglal állást, mi több, sokkal erőteljesebben irányítja figyelmünket mindarra, aminek igazából rejtve kéne maradnia.
A nyomozás során soha, egyetlen percig sem táplál reményt sem a szereplőkben, sem az olvasókban, ezzel pedig mindvégig fenntartja magának a jogot, hogy bármikor a mélybe taszítson, vagy a magasba emeljen.
 
Egyetlen pillanatig sem lehetünk biztosak abban, hogy az a sötét, mocskos és kegyetlen világ, amiben a történet játszódik, nem fertőzi-e meg azokat, akik eddig nagyjából tiszták tudtak maradni.
Bár ha jobban belegondolok, nem is igazán vannak ilyenek, hiszen így vagy úgy, de a történet minden szereplője elveszítette már az ártatlanságát.
 
A David Levien által bemutatott világ csaknem olyan sötét és reménytelen, mint amilyen James Ellroy regényeiben megjelenik. Persze itt azért van egy parányi fénypont, ami utat mutat az éjszakában, de olykor ez is csak délibábnak tűnik.
 
Tudomásom szerint David Levien elsősorban forgatókönyvek írásával foglalkozik, amit ráadásul nem is csinál rosszul (lásd az Emelt fővel, Az ítélet eladó, a Keménykötésűek és a Pókerarcok című filmeket).
Vagyis ő inkább a filmek világában mozog otthonosan, mégis örülök, hogy kikacsintott kicsit, és próbára tette magát a bűnügyi regények birodalmában is. Minden borzasztósága ellenére nekem tetszik, amit olvastam. Remélem, mások is így lesznek vele…