Főkép Fekete István novelláit összegyűjtő kötetet tucatnyit olvastam már, s többségükben a rövid, életképszerű tárcanovellák domináltak, és nem egyszer előfordult bennük, hogy némelyik darab ugyanannak a témának egy másik írástól alig eltérő változataként dolgozta fel az író gyermekkorát vagy a természet jelenségeit, sőt, akár a tényleges újraközlés sem hatott meglepőnek. Ám Fekete Istvánban éppen az a nagyszerű és különleges, hogy számtalanszor el tudjuk olvasni egy-egy témáját vagy írását, mégsem érezzük unalmasnak egy pillanatra sem.
 
Ugyanez a helyzet az Őszi vásár című kispróza-kollekcióval is. Nem egy novellát olvastam már más kötetben, más kontextusban, így egybefogva mégis másként, néhol egészen újszerűen hatnak, hiába ismerem a helyzetet, a fordulatokat, a csattanót.

A „Griffmadár” olvasással való első találkozásai, a „Fészekrablás” lelkifurdalásos ismerkedése a természettel, és a fióka feloldozásszerű visszajuttatása a fészekbe, a „Zsaroltam” szerelmi szállal egybeszőtt iskolavégi traumája, vagyis a feltételezett bukás miatti menekülés mind-mind jól ismert már a számomra, a novellák sorrendje azonban másféle keretet és értelmet ad nekik.
 
A GÖLLE ugyanis többé-kevésbé a gyermekkor kronologikus krónikája, benne az újra meg újra felbukkanó Görbic Pistával, Görbic Pista bácsival és Puskás Péterrel. Azé a gyermekkoré, amely becsületes, természetismerő és természetszerető embert, s – egy megfontolatlan lépés miatt csősz helyett – írót faragott Fekete Istvánból. Mert hiszen az életrajzi elemek tagadhatatlanok, és ilyen meggyőzőerővel leginkább saját élettapasztalataiból kiindulva mesélhet valaki.
 
S mégis a hosszabb novellák azok, melyekben teljes valójában megmutatkozik Fekete István írói nagysága. Az „Egy szem kukorica”, s különösen „A Tölgy” jellemzik őt, mert bennük a természet bensőséges kapcsolatból fakadó ismerete világlik ki minden mondatból, az állatok, gombák és növények életét rövid képekben felvillantó elbeszélések mégsem didaktikusak egyetlen pillanatra sem, mivel a szószövetek, melyekbe beágyazódnak, megszemélyesítők, allegorikusak, „A Tölgy” esetében pedig kifejezetten mese jellegűek.

Igen, ez utóbbi, a többihez képest kifejezetten hosszú novellában a Vuk írója szólal meg: a mesemondó, akinek a rókák, a madarak, a fák egytől egyig érzelmekkel küszködő, fejlődni képes, érző és gondolkodó alakok.
 
Ráadásul az ERDŐ-MEZŐ rész önmagában is szintén egyre terjedelmesebb írásokból áll össze, a négy évszakot egy-egy rájuk jellemző alakot, momentumot kiragadva bemutató tárcáktól haladva a nagyobb lélegzetű elbeszélések felé. Önmagában ezért a tizenegy írásért érdemes beszerezni a kötetet, ám a rövidebb életképek sora sem puszta töltelék – így egyben adják ki azt a képet, amit Fekete Istvánról önéletrajzi és természeti írásaiból kiindulva alkothatunk.
 
Tartalom:
GÖLLE
Őszi vásár
Tengerész voltam
Aprószentek
A bizonyítvány
Sárgaréz patkók
A két szánkó
Ibolya
Szerelmem
Honvágy
Szeptember
Orvosságok
Tódor
Karácsonykor
A tőr
Griffmadár
Kísértetek
Ilona
Jakab
Törlesztés
Memento
Puska Péter
Vendégek
Jancsi
A nadrágszíj
Fészekrablás
Sarlósfecske
Fecskemadár
A kulcslyuk
Kalapky bácsi
Sinyi
Valódi
A Köszörűs
Apám
Útmutatás
Kása
A legenda
Berci
Három fej kukorica
Egy év
Zsaroltam
A csengő
 
ERDŐ-MEZŐ
Tavasz
Nyár
Ősz
Tél
Február
Nyárutó
Őszi távíró
Számadás
A boldog tél
Egy szem kukorica
A Tölgy

Kapcsolódó írás:
Horváth József: Fekete István bibliográfiája