Főkép

Egy nőt – szolgálólányt – látunk csecsemővel a karjában, aki utolsó erejével egy ismeretlen ajtajánál vár bebocsátást. A gyerek nem az övé, de valahogy mégis megvédeni igyekszik. Pedig igazából nem üldözi senki.A következő képen pedig egy gyilkosság helyszínébe csöppenünk. Vajon van valami köze a gyereknek a megölt lányhoz? Talán az övé? Igazából nem, sőt ezekre a kérdésekre fájóan későn kapunk választ.

Rory Clements először mintha a kisemberek sorsán keresztül akarná kibontani a történetet, de utána úgy dönt, ők tényleg annyira érdektelenek, hogy inkább egy – de inkáb öt – szinttel feljebbről folytatódjanak az események, így a csecsemőt és a szolgálólányt jó darabig nem látjuk viszont, mint ahogy arról sem lesz jó darabig elképzelésünk, hogy hova is kopogott be szegény lány. Feljebb lépünk hát pár szinttel, hogy a tisztesebb emberek mondják el nekünk, mi is történt. Erzsébet kora – mint azt a hasonló tárgyú regényekből tudhatjuk – bővelkedett elintéző emberekben. Főhősünk is ilyen. Korabeli elintéző emberként nyomznia kell, meg kell védenie Francis Drake-et és persze nem árt néha, ha a saját portája előtt is sepreget. Igazi specialisták nélkül mindent neki kell intéznie. Ugyanis még valaminek híján volt a korabeli Anglia, ez pedig a szabad vallásgyakorlás. Nem volt jó katolikusnak lenni.
 
Ott van tehát Shakespeare, aki igyekszik eltitkolni pápista felmenőit, és liberális nézeteit, miközben meg kell mentenie Anglia megmentőjét és kinyomoznia egy sötét gyilkosságot. Természetesen a sötét gyilkosságnak gyanúsan katolikus elkövetője van. Miért is ne jelenhetne meg egy ellenlábas? Tehát megjelenik egy bigott antipápista szadista figura, aki a jó ügyért simán megkínoz bárkit, aki az útjába kerül. Ráadásul a legfelsőbb körökben támogatják. Shakespeare dolga nem könnyű tehát. Főhősünk, nyomában a konkurens elintéző emberrel oda-vissza bejárja Londont, meg a vidéket is, nehogy kimaradjunk bármiből, ami a korabeli Angliát illeti. Fejezetek tömkelegén keresztül (49) ugrálunk ide-oda a két konkurens elintéző ember között, hogy megtudhassuk, vajon ki ölte meg a királynő unokaöccsének fogadott lányát. Nem mellékesen Drake-et is meg akarják ölni, így ő is védelemre szorul és a bérgyilkosokat is el kell kapni mihamarabb.

Van-e összefüggés a két ügy között? Miért vezet minden szál valamilyen bordélyházba? Tényleg minden katolikus gonosz? Főhősünket nagyjából ezek a kérdések nyomasztják mind a negyvenkilenc fejezetben. Az ellenlábas persze – mivel ő bárkit megkínoz – minden kérdésére hamarabb választ kap, így nem nagyon vergődik kétségek között. Egyébként sem az a fajta. Minket persze folyamatosan más kérdések izgatnak. Ki a vér az a szolgálólány? Van-e köze bármihez is a könyvben? Kiderül végre valami arról a csecsemőről? Lesz-e századik fejezet?
 
Az író tobzódik a fejezetekben, ami egyrészről ad egy érdekes – habár zaklatott – ritmust a történetnek, másrészről viszont feletébb idegesítő tud lenni, hogy mikorra feltárulna egy helyzet, esemény, bármi, már egy másikban találjuk magunkat. A végére azért egészen megszoktam. Egy kérdésre már meg is van a válasz: nem lett századik fejezet. A többi nyomasztó kérdés is megválaszolásra kerül. Nem lettünk a válaszoktól boldogabbak. Sőt. Aztán lehet, hogy mégsem. Ezt a nyomasztó kérdést csak azok tudják eldönteni, akik tényleg végigolvassák a könyvet...

Részlet a regényből