FőképEgy bölcs, jó barátnőm fájdalmasan igaz, elgondolkodtató mondása alapján kortól függetlenül akkor válik igazán felnőtté az ember, amikor elveszíti a szüleit. Addig a pillanatig ugyanis mindig van valaki, aki szerint gyámolításra, támogatásra szoruló gyermekek vagyunk, akiknek még sokat kell tanulniuk.
 
Addig a pillanatig azt gondolhatjuk, hogy mindez csak nyűg a nyakunkon, mi már elég jól tudunk mindent ahhoz, hogy boldoguljunk, eligazodjunk kerek e világon.
A felmenőink halálát követő űr azonban rácáfol minden pökhendiségünkre, és rákényszerít minket arra, hogy újragondoljuk az életünket, múltunkat, jövőnket.
 
Mi a helyzet azonban akkor, ha a legszeretettebb lény e világi létének túl korán, és nem is természetes módon szakadt vége?
Mit tegyünk, ha korai, értelmetlen halála mély okokra, rettenetes tragédiákra, esetleg egy egész generáció, nép-, vallási csoport drámai sorsára vezethető vissza?
 
Hogyan, miként értelmezhető egy olyan élet, amely csakis a körülmények teljes figyelembevételével magyarázható meg, amelyet utólag felnőtt fejjel kell kicsi mozaikdarabokból teljes egész képpé formálnunk?

Nevet kell adni a kimondatlannak, szavakba önteni az érthetetlent, megérteni a felfoghatatlant.
 
Ilyen szinte lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozik Ámosz Oz önéletrajzi ihletésű monumentális regényében. A csodálatos sodrású, nagyszabású epikus mű ugyanis nem más, mint egy különleges, sokrétű üzenettel bíró emléktábla.
 
A regény elsősorban Oz édesanyjának címzett memorandum, annak a csodálatos szépségű, különleges intelligenciájával megáldott, halk szavú, merengő, bánatos Fania Musmannak, aki 37 évesen követett el öngyilkosságot.
A kis Amos ekkor még csak 12 éves volt. Gyermeki szemmel még nem érthette, mérhette fel az indítékokat, maradt hát a mérhetetlen fájdalom, vád és önvád.
 
64 évesen, nagyapaként ül le, hogy a rendelkezésére álló tényanyag boncolgatásán, gondos mérlegelésén keresztül dolgozza fel az őt ért veszteséget, és igyekezzen megérteni édesanyja életének megannyi nehézségét, szorongását, boldogtalanságának mikéntjét.
 
Oz édesanyjának személyes tragédiája, hogy egy olyan generáció tagjaként nőtt fel, amelynek rettenetes veszteségekkel, szenvedésekkel kellett szembenéznie, értsük ezalatt a Holocaust emberáldozatait, a teljes gyökértelenség érzését ugyanúgy, mint a nők kulturális életben betöltött másodlagos szerepét.
 
Míg a világháború és az izraeli függetlenségi háború mély sebeket hagyott a lelkében, házassága is sikertelennek bizonyult.
Yehuda Ariel Klausner-t választja férjéül, a rendkívüli észbeli képességekkel rendelkező leendő egyetemi tanárt, aki naiv idealizmusa, humortalansága, gyakorlatiatlansága, empátia hiánya folytán boldogtalanná teszi Faniát. Mindemellett, egyikük sem éri el a vágyott szakmai felemelkedést.
 
Oz regényében azonban nemcsak szűk családi környezete, édesanyja és édesapja sikertelenségére, hanem egy egész generáció, az európai zsidóság gyökértelenségére, „hontalanságára” keresi a magyarázatot.
 
Ez a hovatartozás nélküliség meglehetősen paradox jellegű: a 30-as, 40-es években ugyanis az Európában élő zsidóság nagy része a legigazabb kozmopolita európaiként éldegél, dolgozik, környezete azonban kitaszítja, lenézi, megbélyegzi őket.
Erre a visszautasításra adott mély, szorongásokkal és állandó rettegéssel párosuló megfelelési vágy, a cselekvő akarat hiánya áthatja a később Jeruzsálemben letelepedő zsidóság nagy részét, köztük Oz szüleit is.
 
Az új nemzedék más: halk szavú, gyakorlatias, harcias. Mégis a történet mélyére nézve, Izrael pontosan e két embertípus, e két generáció szoros összefonódásán keresztül jöhet létre.
 
A kényszer, hogy a mindenhonnan kiutasított zsidók valahol otthonra leljenek, szüli meg a szükséget, miszerint le kell telepedniük, és államot kell alapítaniuk. Eme késztetésükben azonban élet-halálra szóló ellenségeket szereznek a palesztinok személyében, akik maguk is a saját állam gondolatát dédelgetik.

Az áthidalhatatlan szakadékot pontosan ez okozza a közel-keleti helyzetben: a két nép vágya az önálló országra egyazon tőről fakad, teljes jogalappal ugyanazon területen kívánnak otthont alapítani.
Oz, eredeti nevén Klausner pedig e vérrel átitatott korban, környezete által támasztatott állandó elvárások gyűrűjében válik azzá, aki, egy hosszas vargabetűvel a Hulda kibbucban, gondolkodó, töprengő, világhírű íróvá.

A regény nem utolsósorban Oz fejlődéstörténetének, művésszé válásának is emléket állít. A könyvek között, és intellektuális párbeszédek hátterében felnövő, érzékeny fiatal fiú alakja bontakozik ki a Szeretetről, sötétségről lapjain.
 
Ámosz az egyke gyermek, aki szívesen játszik órákon át fantáziahadserege segítségével egyedül.
 
Ámosz, aki a szülei unalmas diskurzusait a járókelőkről, kávéházi csevegőkről kitalált, magában elmormolt hétköznapi történetekkel dobja fel.

Ámosz, aki tátott szájjal hallgatja édesanyja utánozhatatlan, a semmibe vezető romantikus fordulatokkal teli, sötét erdőkben játszódó különleges meséit.

Ámosz, aki irtózik édesanyja csendjétől, és édesapja locsogásától.

Ámosz, aki mindettől menekülni kíván, és a cselekvő erőben keresi a nyugalmat.

Végezetül Ámosz, aki megtalálja a múltjában, és jövőjében rejlő kapcsokat, megbékél önmagával, boldog házasságot köt, és ír, és ír...
 
A Szeretről, sötétségről tehát egy csodálatos rekviem. Oz a helyek, és idősíkok mozgatásával benyomásról benyomásra, emlékről emlékre ugrálva fájdalmas, nagyon erős képekkel idézi meg gyermekkorát és kamaszkorát.
Érzékletesen, érzelemmel telve, mindamellett kedves humorral párosuló kíméletlen őszinteséggel vázolja fel saját felnőtté válását, szülei kapcsolatát, családfáját és Izrael állam történetét.
 
Elbeszélő hangja csakúgy, mint leírásai rendkívül életszagúak, pillanatok alatt röpítenek el minket a súlyos porcelánoktól roskadozó, virágos tapétás, ételillatoktól átitatott európai értelmiségiek által megtöltött szalonokba csakúgy, mint Jeruzsálem fülledt, ruhákkal végigrakott szűk sikátoraiba.
 
Nagy lélegzetű beszámolót tartunk a kezünkben egy olyan korról, ahol nem kevés nagyság keresztezte egymás útját, mint például Joszef Klausner, író és professzor, a Nobel-díjas Agnon, a híres Zelda költőnő, ahol az ép ész, szellemi felkészültség, jó szándék nem volt elég a túlélésre, szükség volt mindenekelőtt a vakszerencsére, ahol az új nemzedékre hárult a világ összes fájdalmának elviselése, és az elődök által meg nem valósított álmok beteljesítése.
 
Ámosz Oz olvasatában nincsen jelen múlt nélkül. A sérelmeket dédelgető, ellentétes elvárások sokaságát megfogalmazó, soknemzetiségű ország mindennapi történései nem választhatóak el a letűnt nemzedékek összetett, félelemmel vegyes tapasztalataitól, a politikai konfliktusok, háborús helyzet feloldásához vezető út azok integrálásán, tanulmányozásán, megértésén keresztül vezet.