Főkép

Szalai Anett korábban a Mellbevágó című filmmel hívta fel magára a figyelmet – ebben a saját betegségét és gyógyulását dokumentálta. Nagyon, nagyon közel került a halálhoz; egy ilyen „élményt” borzasztóan nehéz lehet feldolgozni – kell valami levezetés utána, valami, ami eltereli az ember gondolatait az átélt eseményekről. Anett az egyik kereskedelmi tévé megbízásából „kiszállt” a Hollywood Rose próbatermébe, hogy riportot készítsen egy tribute zenekarral, és…
… és vele is az történt, mint oly sok mindenkivel, aki a HR közelébe kerül: megszerette a csapatot, a srácokat; őt is magával ragadta az a lelkesedés, amivel zenélnek, az hangulat, amire csupán egyetlen helyénvaló jelző létezik: rock’n’rollos.
 
Anett úgy érezte, nem tud elszakadni a HR-től, ezért elhatározta, filmet készít a srácokról, a „kalandozásaikról”: 2009 folyamán elkísérte a bandát a hazai és külföldi fellépésekre, leforgatott kb. 80 órányi anyagot, amiből aztán összeállított egy 74 perces filmet – ennek a bemutatójára került sor április 1-én a Toldi moziban. A mozi nagytermébe kb. 200 ember fér be. Teltház volt, de nem azért, mert a zenekar tagjainak sikerült összerántania a haverokat, családtagokat, sajtósokat – a nézőtér kb. 70%-át fizető nézők töltötték meg. Az este 8-ra meghirdetett esemény kis csúszással indult, ami érthető: a mozit nem arra találták ki, hogy unplugged koncertet adjanak benne. Merthogy ez történt: a HR eljátszott néhány Guns számot, aztán egy saját dalt is – mindegyiket kicsit (vagy nagyon) más formában, nem úgy, ahogy a nagyközönség ismeri. Reggae-s „Knockin’ On Heaven’s Door”, szvinges-bluesos „You Could Be Mine”, és szívszaggatóan lírai „Jég”…
 
Érdemes lesz figyelni a HR nyári programját, az Orczy-kertben – esetleg másutt – időnként sor kerül egy-egy ilyen unpluggedra; ezek a koncertek még azoknak is különleges élményt jelentenek, akik egyébként a csapat lelkes rajongói, és minden bulin ott vannak. A koncert közben a zenészek háta mögött a filmből kimaradt jelenetek peregtek a vásznon, fekete-fehérben. Ezt nagyon jól kitalálták: olyan érzés volt az egész, mint a régi idők mozijában lehetett, ahol az ember nézi a némafilmet, és közben hallgatja az élő zenét. Érdekes volt. Különleges. Kis lepakolási szünet, aztán a film – ezúttal már hanggal, színesben. 74 perc rock’n’roll érzés. Töményen, telibe. Tapasztalatból is tudom, hogy nagyon nehéz bemutatni egy ember élettörténetét, és még nehezebb a dolog, amikor egy csapatról van szó. Ilyenkor az ember vagy követi a szokásos sémát, és elkezdi „Ádámnál meg Évánál”, vagyis bemutatja a szereplők életútját, külön-külön, majd összefonja ezeket a szálakat, és a továbbiakban úgy bánik a csapattal, mintha egyetlen, önálló identitással rendelkező lény lenne. Az ilyen módszerrel készülő filmek/könyvek általában nagyon informatívak, de a hosszuk miatt kissé unalmasak szoktak lenni. Ebben az esetben, amikor a zenekarnak hat tagja van, egy ilyen megoldással elkészített film kb. olyan hosszú lett volna, mint A Gyűrűk Ura trilógia…
 
A másik módszer az, amit személy szerint „Kerouac megoldás”-nak nevezek: létezik egy történésfolyam, minden szereplőnek van elő- és utóélete, de ezzel nem foglalkozunk, belecsapunk a közepébe, és bizonyos, kiragadott epizódokat egymás mellé illesztve megpróbáljuk érzékeltetni a dolog (jelen esetben a Hollywood Rose) lényegét. Aki ezt a megfejtést alkalmazza, nem törekszik a teljességre… Hogy is fogalmazzak? A sóról el lehet mondani, hogy milyen molekulákból áll, hol és hogyan bányásszák, hogyan dolgozzák fel, és milyen hatást gyakorol az ember szervezetére. Ez akár érdekes is lehet, de hiányzik belőle a lényeg: nem derül ki ugyanis, hogy mitől só a só. Milyen az íze? A válasz egyértelműnek tűnik: „A sónak só íze van.” Aha. De egészen pontosan milyen is az a bizonyos sóíz?
 
Azok a filmkészítők (írók, festők, kreatívok), akik az általam „Kerouac megoldás”-nak nevezett módszert alkalmazzák, nem foglalkoznak a kémiával, bányászattal stb, hanem arra tesznek kísérletet, hogy megfogalmazzák/bemutassák a sóíz – vagy jelen esetben: a Hollywood Rose íz – esszenciáját. Anettnek ez sikerült. A csapat életéből szubjektív módon (mert objektív módon nem lehet alkotni, ez tény) kiragadott jelenetek mindegyike szól valamiről, de nem ez a legfontosabb, hanem az az érzés, ami a film végén benne van az ember fejében/lelkében…
 
Ezúttal is a Kerouac regényekhez tudom hasonlítani Anett filmjét. Aki belelapoz az öreg Jack bármelyik könyvébe, és beleolvas a szövegbe, nem érti, vagy ha mégis, akkor majdnem biztos, hogy félreértelmezi az egészet. Aki viszont végigolvassa a könyveket, annak a fejében az utolsó oldal után összeáll egy csodálatos mozaikkép – egy olyan kép, aminek minden egyes kis darabkáján egy-egy őszinte, emberi megnyilvánulást, érzést, kendőzetlen megmutatkozást fedezhetünk fel. Szalai Anett filmje ilyen. Oké, menet közben lehet röhögni a poénokon, együtt lehet érezni a srácokkal, akik 2-3 napja túráznak, valahol Európában, és már régóta nem aludtak, és olyan hulla fáradtak, hogy már Jack (nem Kerouac, hanem Daniels) sem igazán segít rajtuk… Bele lehet merülni a részletekbe, lehet élvezni az egyes jeleneteket, de a lényeg mégis inkább az az érzéshalmaz, ami a végén bennünk van.
 
Ismerem a HR tagjait, és tényleg, de tényleg-tényleg olyan őszinték és jó emberek, amilyennek a filmen látszanak. Na jó, nem kell megijedni, a vásznon nem marcinpánarcú kisangyalok lelkiznek – ennek a filmnek a szereplői valódi rock’n’rollerek. Ha most idecsöppenne egy ufó, vagy hasonló izé, és azt megkérdezné: „Mi az a rock’n’roll?”, akkor nem magyarázkodnék, csak annyit mondanék neki: „Nézd meg Anett filmjét.”
 
Ráadás: a film után az év legjobb gitárosa, az Arany Nyíl díj büszke tulajdonosa a mozi előtt egyszemélyes unplugged koncertet adott, amolyan utcazenész stílusban – Vilkó eljátszott egy csomó Hendrix dalt, csak úgy, nekünk, mert ott voltunk, és mert ő is ott volt, és mert ez a valódi rock’n’roll.
 
A film forgalmazásáról semmit sem tudok, az viszont biztos, hogy a csapat egy héten belül megismétli a tegnapi műsort, ezúttal Csepelen. A részletekről a Hollywood Rose honlapján: www.hollywoodrose.hu