FőképLegenda volt, és már közel hét éve nincs közöttünk. Végigélte a rock`n`roll és a modern country felfutásának időszakát, hihetetlen magasságokba jutott, fantasztikus sikereket ért el, majd amikor már úgy tűnt, hogy végleg elbúcsúzott a közönségtől, a színpadtól, a stúdióktól, váratlanul visszatért.
 
Rick Rubin 1993-ban bukkant fel az életemben… Leültem, és végighallgattam a mondókáját. Érdeklődött irántam, úgy gondolta, esetleg a kiadója, az American Recordings művésze lehetnék. Hallani szerette volna a zenét, amit fel akartam játszani.
Az egészet valószerűtlennek találtam. Rick volt az őseredeti hippi, a feje tetején kopaszodott, de oldalt a válláig ért a haja, a szakálla meg úgy nézett ki, mintha még sosem nyírták volna (nem is nyírták), a ruhája alapján ítélve pedig beállhatott volna csövesnek. Ráadásul a kiadója csupa rapet, metalt és hard rockot adott ki: a Red Hot Chilli Pepperst, a Beastie Boyst – fiatalos, urbánus zenét. Egyébként is, túl voltam már azon, hogy producerek előtt játsszam, nem igazán érdekelt, hogy valamiféle rockos látványossággá változtassanak. A másik oldalon viszont ott volt az, hogy Rick ismerte a munkáimat, és a beszédén érezni lehetett, érti a dolgát, ráadásul én is felfedeztem benne valamit...
{Rick} világossá tette előttem, mi a szándéka: „Halálosan komolyan gondolom, hogy az én cégem adja ki a dalaidat. Tényleg szeretnék a producered lenni. Szükségem van rád, és azt hiszem, tudom, mit lehet kezdeni veled. Együtt fogjuk megcsinálni.”
…Megkérdeztem tőle, hogyan akarja készíteni a felvételeket. Amit tervez, az miben különbözik attól, amivel mások már próbálkoztak? „Semmit sem fogok csinálni – felelte. – Te csinálsz mindent. Eljössz hozzám, a házamba, leülsz a nappalimba, fogsz egy gitárt, és elkezdesz énekelni. Ha akarod, menet közben bekapcsoljuk a felvevőt. Mindent eljátszhatsz, amit valaha lemezre akartál tenni, plusz a saját dalaidat, plusz új dalokat, amiket én ajánlok majd, de ezek közül csak azokat, amikről úgy gondolod, jól meg tudod csinálni. Minden dalt elénekelsz, amit szeretsz, és menet közben majd megtaláljuk azt a számot, ami majd megsúgja nekünk, hogy jó irányba haladunk. Nem igazán ismerem azt a zenét, amit szeretsz, de mindegyik dalt szeretném hallani.” Nos, ekkor már valóban sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. Az elképzelése egybevágott azzal az évek óta dédelgetett álmommal, hogy készítek egy albumot, amelyen rajta vannak a kedvenc dalaim, de csak az én hangommal és gitárjátékommal, mintha éjfél lenne, és rajtam kívül nem lenne más a helyiségben, csak az a másik ember, aki hallgat.
…néhány dolgot problémásnak találtam. „Nem szeretném, ha a te céged adná ki a lemezemet, és az alternatív zene, vagy a rock ’n’ rollos közönség piacán próbálnád értékesíteni – mondtam Ricknek. – Nincsenek illúzióim, tudom, ki vagyok és mennyi idős vagyok; tisztában vagyok azzal, hogy nem igazán állok közel ezekhez a fiatalokhoz.”
Őt ez cseppet sem aggasztotta. „Láttalak a színpadon – mondta -, és kijelenthetem: nem veszett ki belőled se a tűz, se a szenvedély. Vigyük át ezt a tüzet, ezt a szenvedélyt egy másik világba, és majd meglátjuk, mi történik. Annyit teszünk, hogy totálisan őszinték leszünk.”
„Csakis így vagyok hajlandó megcsinálni – mondta. – Nem szeretnék rock ’n’ roll zenészekkel játszani az eladhatóság végett, mert a rajongók ezt úgysem vennék be. Hozzám vágnák a lemezeket. Főként az idősebbek.”
Elmentem Rick házába, és három estén keresztül ott ültünk a nappalijában. Beleénekeltem a dalaimat a mikrofonjába. Izgatott voltam amikor befejeztem. Nagyon tetszett a tervezett album ötlete, és már azt is láttam, hogy működhet a dolog, megvalósulhat a terv.
Rick megpróbált lavírozni egy kicsit. „Nos, ne számíts rá, hogy valamennyi dalban csak te énekelsz, és csak a te gitárod szól majd – mondta. – Lehet, hogy némelyikhez zenészek közreműködését kell kérnünk.” Ezt az ötletet már nem tartottam jónak, de bíztam benne, és megpróbáltam megbarátkozni a gondolattal.
Azt követően pontosan úgy dolgoztunk, ahogy elterveztük: csak Rick, meg én, mi ketten. Óriási élmény volt. Visszavittem a zenémet a gyökereihez, vissza a szívhez, és feljátszottam vagy száz dalt. Valamennyit meghallgattuk, kiválasztottuk azokat, amelyeknek olyan „későn és egyedül”, intim jellege volt. Ezekkel tovább folytattuk a munkát. Kísérletezgettünk plusz hangszerek hozzáadásával, de végül úgy találtuk, jobban működik, ha egyedül maradok. Egyszerű hangzásra törekedtünk, és azt is kaptuk: semmi utánhangzás, semmi visszhang, semmi föléjátszás, semmi rákeverés – csak én, ahogy gitározom és éneklek. Még pengetőt sem használtam; az American Recordingson hallható gitárhangok mindegyikét a hüvelykujjam hozta létre. Rick megkapta azt, amire vágyott: Johnny Cash őszinte, természetes esszenciáját, bármi is legyen az.
A legnagyobb, legnépszerűbb country, folk és blues dalok, amelyeket gyerekkorom óta ismerek, a bűnről és a büntetésről, a durvaságról és az őrületről, a bajról és a szenvedésről, a küzdelemről és az élet szörnyűségeiről szóltak.
 
A Rubinnal elkészített első lemezt követően Cash így nyilatkozott: „…ennek a lemeznek köszönhetően egyetlen nap leforgása alatt nashville-i őskövületből menő ikonná változtam.” S valóban: a fiatalok felfedezték maguknak Johnny Cash zenéjét, amit korábban csak az idősebbek és az elvakult country-rajongók kedveltek.

Cash hihetetlen rugalmassággal alkalmazkodott ahhoz, hogy a közönsége már nem kizárólag a Dr. Schollt viselőkből áll össze, hanem egyre többen vannak a rajongói között a „Doc Martens nemzedék” tagjai is. Az idősebbekben nosztalgikus érzéseket keltett, és valamiféle vigaszt nyújtott nekik („Látjátok? Én is megöregedtem, nem csak ti…”), a fiatalabbak pedig egy vén, tapasztalt rock`n`roll-country bölcsre leltek a személyében, aki hol vidám és élénk, hol pedig fájdalmas, megfáradt, de sosem színtelen hangon osztja meg velük tapasztalatait, élményeit, életre szóló tanácsait, valamint azt a tényt, hogy az embernek harminc (negyven, ötven, hatvan, hetven) fölött, családalapítás után, felnőttként sem muszáj magára zárnia a hétköznapok ajtaját.

Az első lemezt még hat követte, ezek némelyike már normál stúdiókörülmények között, session zenészek közreműködésével jött létre. A hatodik „csomag” (az Unearthedösszesen 5 CD-ből áll), az American V felvételei során, 2003 őszéig, Cash haláláig körülbelül ötven dal került rögzítésre. Ebből az ötvenből tizenkettő került fel az American V-re, és most, a 2010. február 23-án (Cash 78. születésnapja előtt három nappal) megjelent American VI-ra újabb tíz. 50 – 22 = még van remény az American VII, esetleg az American VIII megjelenésére is…
 
(Az idézet Johnny Cash Cash című önéletrajzi könyvéből származik. Cartaphilus, 2008; ford.: Szántai Zsolt)
 
Az együttes tagjai:
Johnny Cash – gitár, ének
Mike Campbell – gitár
Matt Sweeney – gitár
Benmont Tench – zongora, orgona
Johny Polosky – gitár
Scott Avett: bendzsó
Seth Avett - ritmus
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Ain’t No Grave
2. Redemption Day
3. For The Good Times
4. I Corinthians 15:55
5. Can’t Help But Wonder Where I’m Bound
6. Satisfied Mind
7. I Don’t Hurt Anymore
8. Cool Water
9. Last Night I Had The Strangest Dream
10. Aloha Oe
 
Diszkográfia:
(A Johnny Cash és Rick Rubin együttműködéséből született lemezek)
 
American Recordings (1994)
Unchained (1996)
American III: Solitary Man (2000)
American IV: The Man Comes Around (2002)
Unearthed (2003)
American V: A Hundred Highways (2006)
American VI: Ain’t No Grave (2010)