FőképA KÖDKÜRT

A jéghideg víztükör közepén, távol minden szárazföldtől, rendületlen kitartással vártuk esténként a köd érkeztét, és amint eljött az ideje, rögvest megolajoztuk a sárgarézből készült szerkezetet, és begyújtottuk a kőtorony ködlámpáját. McDunn-nal a fakószürke égen verdeső apró madaraknak éreztük magunkat, miközben a vörös, majd fehér, majd megint vörös színben pompázó fénnyel újabb és újabb pillantást vetettünk a magányos hajókra. És ha a jelzéseinket nem is látták, a Hangunkat mindig hallhatták, hiszen jól ismert Ködkürtünk zengő basszusa könnyedén áthatolt a ködfoszlányokon, hogy aztán mint kártyapaklikat zilálja szét a parton veszteglő sirályokat, és korbácsolja magasra a tajtékos hullámokat.
– Magányos élet ez, de hozzá lehet szokni, nem igaz? – kérdezte egyszer McDunn.
– Hozzá – feleltem. – Hála az égnek, magának jó a beszélőkéje.
– Holnap viszont rajtad a sor, fiam – mosolygott McDunn –, hogy megtáncoltasd a hölgyeket és igyad a gint.
– McDunn, min gondolkodik, amikor magára hagyom?
– A tenger titkain. – McDunn meggyújtotta a pipáját. Egyike volt ez a hűvös novemberi estéknek, és valamivel hét óra után járhattunk. A fűtés kitartóan melegített bennünket, miközben a fénysugár száz meg száz irányba csóválta farkát, a Ködkürt pedig egyre csak bömbölt a torony tetején tátongó szájból. Vagy százötven kilométerre volt tőlünk a legközelebbi város, mindössze egy elhagyatott út tekergőzött át a holt vidéken a tengerhez, magányos sziklánkat háromezer méternyi jeges víz választotta el a szárazföldtől, a hajók pedig ritka vendégnek számítottak mifelénk.
– A tenger titkain – ismételte meg a gondolataiba veszett McDunn. – Tudtad, hogy ez az átkozott óceán a világ legnagyobb hópelyhe? Ezernyi formát és színt képes feltölteni, miközben ide-oda hullámzik. Nincs hozzá hasonló. Egészen különös. Egy este, évekkel ezelőtt, egyedül voltam itt, amikor a tenger összes hala kiúszott idáig. Valami az öbölbe kergethette őket, és szinte reszketve bámulták a tornyot, ami hol vörös, hol fehér, hol vörös, hol fehér színt vetett a riadt kis arcukra. Megfagyott az ereimben a vér. Olyan volt, mintha egy hatalmas páva farkát alkotnák, éjfélig csapkodtak össze-vissza. Aztán egyszer csak hang nélkül eltűntek, mind egy szálig. Máig azt gondolom, hogy ez az egész valamiféle furcsa tiszteletadás lehetett. Egészen különös. Gondold csak végig, minek is láthatták ők ezt a tornyot, ami több mint húsz méter magasba emelkedik a víz fölé, a tetején lévő isteni szem folyamatosan pislog, ráadásul mindeközben valamiféle szörnyeteg-hang bömböl belőle. A halak nem is jöttek vissza soha, de ki tudja, számukra talán egy rövid időre úgy tűnhetett, hogy valamiféle isteni jelenlétet élveznek.
Megborzongtam, majd kinéztem a végeláthatatlan szürke pázsitként a semmibe nyúló tengerre.
– Hát igen, rejtélyek dolgában a tenger kifogyhatatlan. – McDunn nyugtalanul pislogott és pöfékelt a pipájából. Egész nap feszült volt, de nem mondta meg, miért. – Lehet nekünk ezer hajónk meg olyan tengeralattjárónk, de még vagy tízezer évszázadnak kell eltelnie, mire tényleg lábunkat vetjük az elsüllyedt földek igazi fenekén, az ottani csodavilágban, és megtudjuk, mi a valódi iszonyat. Gondold csak végig, fiam, odalenn még mindig Krisztus előtt 300 000-et írnak. Miközben mi mindenféle trombitával parádéztunk, és nyesegettük egymás fejét és országait, addig ezek a lények ott éltek a tenger felszíne alatt húsz kilométerre lévő fagyban, egy korban, ami olyan vén, mint az üstökös szakálla.
– Tényleg öreg világ lehet.
– Gyere csak. Van itt valami különleges, amit már régóta meg akarok neked mutatni.
Ráérősen, halkan diskurálva felbaktattunk a nyolcvan lépcsőn. Amint megérkeztünk a torony tetejére, McDunn lekapcsolta a helyiség világítását, hogy ne tükröződjön a fény a táblaüvegen előttünk. A világítótorony jelzéseit szolgáltató hatalmas szem halk hümmögéssel forgott olajozott üregében. A Ködkürt tizenöt másodpercenként vehemensen tülkölt egyet.
– Mintha egy állat hangja lenne, nemde? – McDunn bólintással válaszolta meg saját kérdését. – Mintha egy hatalmas, magányos állat sírdogálna az éjszakában. Csak üldögél itt, a tíz billió év peremén, és odakiált a Mélységnek, hogy „Itt vagyok, itt vagyok!” A Mélység pedig válaszol neki. Johnny, már vagy három hónapja ügyelsz velem, úgyhogy itt az ideje, hogy felkészítselek arra, amit látni fogsz. Minden évben eljön a nap, amikor – McDunn itt előrébb hajolt, hogy végigpásztázza a ködtől sűrű homályt – valami meglátogatja a világítótornyot.
– A halraj, amiről az előbb beszélt?
– Nem, fiam, ez valami más. Mostanáig nemigen akartam előrukkolni vele, mert tartottam tőle, hogy kótyagos öregúrnak fogsz tartani. De nem halogathatom tovább, mert ha hihetek a naptáramnak, ami tavaly ilyenkor is megbízhatóan jelzett, akkor ez a valami ma este jön el újra. Nem akarok belemenni a részletekbe, látnod kell a saját szemeddel, úgyhogy ülj csak le ide mellém. Ha aztán úgy tartja majd kedved, holnap csomagolhatod is a düftin nadrágodat, a motorcsónakkal elhajózhatsz a partfoknál lévő mólóhoz, berámolhatsz a kocsidba és kereshetsz magadnak valami helyre kis szárazföldi városkát, ahol éjjelente melegedhetsz a dunyha alatt. Nem foglak én se kérdőre vonni, se hibáztatni. Csak hát ez a valami az elmúlt három évben mindig eljött, és mostanáig senki sem volt velem, aki igazolhatta volna, hogy nem hülyültem még el teljesen. Úgyhogy várj és figyelj.
A következő fél órában csak pár kósza suttogást váltottunk egymás között. Amikor belefáradtunk a várakozásba, McDunn elkezdte ecsetelni néhány megfigyelését és elméletét. Magáról a Ködkürtről is volt mit mondania.
– Egy sok évvel ezelőtti napon egy férfi végigsétált a part mentén, megállt a tengerágon, és a napfény-hiánytól hűvös parton a következőket mondta: „Szükségünk volna egy hangra, ami a vízen keresztül figyelmeztetni tudja a hajókat. Készítek hát valamit, ami képes kiadni magából ezt a hangot. Olyan hang lesz ez, ami legyőzi az időt és a ködöt, ami úgy várja az embert, akár egy üres ágy az éjszakában, egy üres ház az ajtónyitás után, vagy a levélfosztott fák ősz idején. Olyan keserves hangot ad majd ki, mint a délnek tartó madarak, mint a novemberi szél, vagy mint a kemény és hűvös partot mardosó tenger. Fájdalmasan magányos hang lesz ez, ami senki figyelmét nem kerülheti el, és hatására sok házban fognak zokogni, a kandallók forróbban izzanak majd, és a messzi városok összes lakója boldog lesz, hogy zárt ajtók mögül hallgatja ezt a távoli hangot. Készítek hát egy eszközt, ami képes kiadni magából ezt a hangot, Ködkürtnek hívják majd, és mindenkit, aki csak meghallja, emlékeztetni fog az öröklét szomorúságára és az emberélet rövidségére.”
Erre a Ködkürt megszólalt.
– Csak azért találtam ki ezt a történetet – folytatta McDunn halkan –, hogy valamennyire talán megmagyarázzam, miért jön vissza ez a valami a világítótoronyhoz minden évben. Én egészen biztos vagyok benne, hogy a Ködkürt hívja, és amikor megérkezik…
– De… – próbáltam közbevágni.
– Csitt! – teremtett le McDunn. – Ott van! – kiáltott, és a Mélység irányába mutatott.
Valami a világítótorony felé úszott.
Mint mondtam, ezen a ritka hűvös éjszakán csontig hatoló hideg volt a toronyban, a fények szüntelenül villogtak, a Ködkürt pedig újra meg újra felszántotta a kusza homályt. Nem láthattunk se messze, se tisztán, az ólomszürke tenger mindenesetre háborítatlan nyugalommal hullámzott az éj csendjében, mi pedig kétszemélyes magányunkban figyeltük a torony magasából, ahogy a messzeségben vízfodor képződik, ami hullámmá, aztán buborékként felfúvódó tajtékká dagad. Végül jókora, sötét színű, mérhetetlen nagy szemeknek otthont adó fej emelkedett ki a jéghideg tenger felszínéből, nyomában egy végtelennek tetsző nyakkal. A fő vagy tizenkét méterre magasodott fel ezen a kecses és éjszínű nyakon. Csak ezután következett a test, ami egy fekete korallokból, kagylókból és langusztákból álló apró, szakadatlanul csöpögő szigetként emelkedett ki a mélyből. Végül aztán fellibbent egy farok is. A fej búbjától a farok végéig olyan harminc méter hosszúnak becsültem a szörnyeteget.
Mondtam valamit, de már nem emlékszem, mit.
– Nyugalom, fiú, nyugalom – suttogta erre McDunn.
– De ez lehetetlen! – szakadt ki belőlem.
– Nem, Johnny, a mi létezésünk lehetetlen. Ez olyan, mint amilyen mindig is volt, tíz millió év alatt nem változott semmit. Mi és a föld változtunk, mi lettünk lehetetlenek. Nem ő!
A bestia lassan és behemót alkatához illő borongós méltósággal úszkált a fagyos vízben, messze tőlünk. Ahogy a köd körbefogta irdatlan testét, a lény átmenetileg alaktalanná vált. A kolosszus egyik szeme elfogta, megtartotta és visszatükrözte világítótornyunk sűrű, vörös, fehér, vörös, fehér sugarát, akár a magasba emelt lemez, ha fényjelzésre használják. A bestia különben éppen olyan néma volt, mint a köd, amit átszelt.
– Ez valamiféle dinoszaurusz! – nyögtem, majd a lépcsőkorlátba kapaszkodva leguggoltam.
– Igen, bizonyára közéjük tartozik.
– De azok kihaltak!
– Ez nem halt ki, csak elrejtőzött a Mélységben. Mélyen, egészen mélyen a legmélyebb mélységben. Igaz is, Johnny, mélység, ez aztán a kifejező szó. Már magában is milyen hideg, sötét és feneketlen.
– És most mit tegyünk?
– Hogy mit tegyünk? Ideköt a munkánk, nem mehetünk el innen. Különben meg nagyobb biztonságban vagyunk itt, mint egy csónakban, ami a szárazföld felé igyekszik. Az a bestia akkora, és majdnem olyan gyors, mint egy torpedóromboló.
– De miért pont ide jön?
A következő pillanatban megkaptam a választ.
A Ködkürt megszólalt.
A szörnyeteg pedig válaszolt.
A kiáltás egymillió évnyi vízen és ködön túlról érkezett. Olyan gyötrelmes és magányos hang volt ez, hogy borzongás járta át tőle minden egyes porcikám. A szörnyeteg ismét kiáltott a toronynak. A Ködkürt megint válaszolt. A szörnyeteg újra felbőgött. A Ködkürt ezúttal is válaszolt. A szörnyeteg kitátotta hatalmas, fogakkal teli száját, és pont olyan hang szakadt ki belőle, mint amilyet a Ködkürt adott ki. Magányos volt, mérhetetlen és távoli. A remetelét, a határtalan tenger, a hűvös éjszaka, a végtelen elhagyatottság keserves hangját hallottuk.
– Érted már – suttogta McDunn –, miért pont ide jön?
Bólintottam.
– Johnny, ez a szerencsétlen szörnyeteg, ami a parttól ezer kilométerre, több mint két és fél ezer méterrel a felszín alatt éldegél egymagában, legalább egy millió éves. Gondolj csak bele, milyen lehet ennyi időn át várakozni. Fiam, te képes lennél erre? Ki tudja, lehet, hogy ez a bestia fajának utolsó példánya. Én hiszem, hogy az. Képzeld magad a helyébe. Öt évvel ezelőtt emberek érkeznek erre a vidékre, felépítik ezt a világítótornyot, megszólaltatják a Ködkürtjüket, az pedig csak bömböl és bömböl, egyenesen afelé, ahol te az igazak álmát alszod, és eltemetkezel egy olyan világ tengermélyi emlékeibe, amelyben több ezer hozzád hasonló lény élt, de most egyedül vagy, egyes-egyedül egy olyan világban, ami már nem nyújt neked otthont, csak bujkálásra kényszerít.
A Ködkürt viszont újra meg újra megszólal, te pedig összerezzensz a Mélység iszapágyában, és kinyitod a fél méter átmérőjű kameralencsékre emlékeztető szemed, majd megmozdulsz, de őrületesen lomhán mozogsz, mert egy egész óceánnyi víztömeg súlya nyomja a vállad. A Ködkürt távoli, de ismerős hangja ezer kilométer messzeségből is elér, mire a bendődben rejlő kohóban felizzik a tűz, és gyötrelmes lassúsággal elindulsz a felszín felé. Irdatlan étvágyadat megszámlálhatatlanul sok tőkehallal, csellével és több rajnyi medúzával csillapítod, majd egészen lassan emelkedni kezdesz az őszi hónapokon át, elhagyod szeptembert, amiben a köd formálódni kezdett, áthaladsz októberen, amiben a köddel együtt a kürt hívószava is erősebbé vált, majd eljön november vége, amikor továbbra is nap nap után egyre magasabbra küzdöd magad, és már majdnem eléred a felszínt, a szíved pedig változatlan sebességgel ver. De muszáj lassan haladnod, mert ha egyből a felszínre törnél, felrobbannál. Úgyhogy három teljes hónapig tart, mire eléred a víztükröt, és újabb pár napba telik, hogy a jeges vízen át eljuss a világítótoronyhoz. Ott vagy tehát, Johnny, kinn az éjszakában, te vagy a létező leghatalmasabb fenevad, ami valaha a világra jött. A világítótorony pedig egyre csak hív, a nyaka éppúgy a magasba emelkedik a vízből, akár a tiéd, alkatában is rád emlékeztet, és a legfontosabb, hogy a hangja is olyan, mint a tiéd. Érted már, Johnny?
A Ködkürt megszólalt.
A szörnyeteg válaszolt.
Láttam és megértettem mindent: hogy milyen lehet egy millió éven át egyedül várni, hogy visszajöjjön valaki, aki soha nem jöhet vissza. Felfogtam, milyen lehet a millió évig tartó tengermélyi magány, a vízfenéken töltött végtelen idő tébolya; rádöbbentem, milyen lehet átélni mindezt úgy, hogy közben az égről eltűnnek a repkedő ősszárnyasok, a szárazföldeken kiszáradnak a lápok, a lajhárok és a kardfogúak a nekik jutott idő leteltével kátrányvermekbe süppednek, az emberek pedig termeszekként szaladgálnak fel-alá a dombok között.
A Ködkürt újra megszólalt.
– Tavaly – folytatta McDunn – a lény egész éjjel körözött, egy percre sem állt meg. Nem jött túl közel, gondolom, kissé összezavarodott. Ki tudja, lehet, hogy félt. Talán még dühös is volt, amiért egészen idáig úszott, hiába. Másnap meg a köd váratlanul feloszlott, és előbújt a Nap, az égbolt pedig olyan kék lett, akár a festményeken. A szörnyeteg viszont nem bírta a forróságot és a csendet, úgyhogy elúszott, és vissza se jött. Gondolom, elvonult egy évre emésztgetni az élményt, elrejtőzött, hogy a lehető legalaposabban végiggondolhassa.
A szörnyeteg már alig százméternyire járt tőlünk, de a közte és a Ködkürt között zajló párbeszéd tovább folytatódott. A fénysugár újra meg újra megvilágította a bestia szemét, amiben mintha egyfolytában tűz és jég kavargott volna.
– Micsoda élet ez – sóhajtott McDunn. – Kitartóan várni valakit, aki soha nem jön vissza hozzád. Jobban szeretni azt a valakit, mint amennyire az a valaki szeret téged. Egy idő után már legszívesebben elpusztítanád ezt a valakit, csak hogy ne okozzon neked több fájdalmat.
A szörnyeteg a világítótorony felé száguldott.
A Ködkürt változatlanul bömbölt.
– Próbáljunk ki valamit – mondta McDunn, és kikapcsolta a Ködkürtöt.
A csend ezt követően olyan erővel tört ránk, hogy a torony ablaküvegei mögött a kenőzsírral bevont lámpa lomha forgása mellett saját szívverésünket is hallhattuk.
A szörnyeteg mintha megfagyott volna. Jókora lámpás-szemével csak pislogott, óriási barlang-száját tátva hagyta. Vulkánok hangjára emlékeztető morajlás tört fel belőle. Jobbra-balra tekergette a fejét, akárha a ködbe veszett hang forrását kutatná. Aztán a világítótoronyra emelte a tekintetét, és újabb morajló hangot adott ki. Szemében végül felizzott a tűz, aztán a vizet szántva a toronynak rontott, és ekkor megláttam, hogy a tekintetében már kínnal vegyülő düh lüktet.
– McDunn! – kiáltottam. – Kapcsolja vissza a kürtöt!
McDunn babrálni kezdett a kapcsolóval, és bár újra életre keltette a Ködkürtöt, a fenevad nem tágított. Egy pillanatra megláttam gigantikus mancsait, és a tornyot megcélzó, ujjszerű nyúlványok között a csillogó halpikkelyes hártyát. A kolosszus fájdalomtól gyötört jobb szeme úgy csillant fel előttem, akár egy katlan, amibe egy óvatlan pillanatban metsző halálsikollyal belezuhanhatok. A torony megremegett. A Ködkürt felsírt, a szörnyeteg pedig megismételte a hangot, majd fogcsikorgatva nekirontott az üvegnek, ami szilánkesőként ránk zúdult.
McDunn ekkor karon ragadott és felüvöltött: – A pincébe!
A tornyon újabb remegés futott végig, az épület kezdte megadni magát. A Ködkürt és a fenevad egyaránt ordított. Mi elbotlottunk, és félútig legurultunk a lépcsőn. – Gyorsan! – sürgetett McDunn.
Éppen csak elértük a föld szintjét, amikor a torony összeroskadt. Gyorsan beugrottunk a lépcső alól nyíló szűkös kőpincébe. A hirtelen meginduló sziklaesőt végtelennek tűnő rázkódás kísérte. A Ködkürt hirtelen elnémult. A szörnyeteg rohama sikeres volt. McDunn és én meg csak guggoltunk a földön, szorosan egymás mellett, miközben a világ körülöttünk darabjaira hullt.
Aztán az egész véget ért, és nem maradt más, csak a sötétség meg a borotvaéles szikláknak csapódó tenger robaja.
Meg az a másik hang.
– Hallgasd csak – suttogta McDunn.
Eltelt egy perc, mire engem is elért a hang. Először csak a vákuumhatással járó levegővétel hangját hallottam, majd a szörnyeteg jajveszékelését, a zavartságáról és magányáról árulkodó őrjítő üvöltést, ami teljesen beborított minket, a bestia elviselhetetlen bűze megtöltötte a levegőt, és éreztük, hogy a fenevad a pince-cellánktól mindössze sziklafalnyi távolságra van. A lény csak tátogott és bömbölt. A torony semmivé lett, és vele együtt a fénysugár is. Végleg odaveszett az, ami egy millió esztendőn átívelő hangjával felébresztette a tengermély remetéjét. A szörnyeteg nagyra tátotta a száját, és újra meg újra felkiáltott, akárha a Ködkürt szólt volna. A messzi tenger felszínét szelő hajók pedig nem láthatták a fényt, nem láthattak semmit, elhaladtunkban csupán arra gondolhattak ezen a késő éji órán, hogy „Igen, ez a Magányos Öböl ködkürtjének a hangja. Akkor minden rendben. Megkerültük a hegyfokot.”
A szörnyeteg egész éjjel bömbölt.

Másnap délután, amikor a mentőcsapat megérkezett, hogy kiásson bennünket a sziklákkal betemetett pincéből, a nap teljes erejével ragyogott.
– Egyszerűen csak összedőlt – magyarázta McDunn komoran. – Jött pár erősebb hullámcsapás, és nem bírta tovább. – McDunn itt megcsípte a karom.
Más magyarázatot hiába is kerestek volna. Az óceán nyugodt volt, az ég kéken fénylett, egyedül az algáéra emlékeztető, átható bűz lehetett volna gyanús, amelyet az összedőlt torony romjait és a part menti sziklákat borító zöld anyag árasztott,. Máskülönben csak az ismerős légy-döngicsélés hallatszott. A sziklákat verdeső hullámok semmit sem vetettek partra.
A következő évben új világítótornyot építettek, de addigra már a parttól nem messze lévő városkában dolgoztam, volt feleségem és egy békés házam, ami az őszi éjszakákon sárgás fénnyel ragyogott, miközben nejemmel a zárt ajtók mögött melegedtünk, és a kémény némán pöfékelt. McDunn természetesen elvállalta a felügyeletet az új világítótoronyban is, amit saját kénye-kedve szerint építtetett, acéllal megerősített beton felhasználásával. – Biztos, ami biztos – mondta.
Az új világítótorony novemberre készen is állt. Egyik este elhajtottam az épülethez egymagam, leparkoltam, kinéztem az ónszínű vizekre, és meghallgattam az új kürtöt, amint magányában percenként egyszer, kétszer, háromszor, négyszer is megszólítja a messzeséget.
A szörnyeteg?
Az soha nem jött vissza.
– Végleg elment – panaszolta McDunn. – Visszaúszott a Mélységbe. Megtanulta, hogy ebben a világban semmit sem érdemes túlságosan szeretni. Elbújt a legmélyebb Mélységben, hogy újabb millió évig várjon. Szegény szerencsétlen! Ő csak vár, miközben az ember jön és megy ezen a szánalmas kis bolygón. Ő csak vár és vár.
Sokáig üldögéltem az autóban, és közben kitartóan hallgatóztam. Nem láttam sem a világítótornyot, sem a Magányos Öböl éjszakai fényjelzését. Egyedül a Kürtöt hallottam, semmi mást. Olyan volt a hangja, mintha a szörnyeteg bömbölne a távolból.
Csak ültem ott, és azt kívántam, bár tudnék mit mondani.
Roboz Gábor fordítása

A kiadó engedélyével.

 A szerző életrajza

Kapcsolódó írás:Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Bárka Színház - 2011. február 26.)